Kovács József, a "magyar Beckenbauer”, a Vidi történetének egyik legjobb játékosa, a hetvenes évek legjobb magyar középhátvédje-középfedezete. 1969-ben NB I/B-s bajnok, 1976-ban bajnoki ezüstérmes volt a Vidivel. A klub történetében ő játszotta a harmadik legtöbb élvonalbeli tétmeccset (339 bajnoki). Ő volt a Vidi történetének negyedik felnőtt válogatott futballistája. 

- Az ön nagybátyja az a Bognár Ferenc volt, aki az 1967-ben az élvonalba jutó VT Vasas csapatkapitánya. A családi kötelék miatt mindig is labdarúgónak készült?

Abban az időben egy vidéki kissrácnak nem túl sok sportolási lehetősége volt. Balatonlellén születtem, ott is nevelkedtem. Középiskolai tanulmányaimat viszont már Székesfehérváron kezdtem el és természetesen a nagybátyám miatt nemcsak a focit szerettem meg nagyon korán, hanem a székesfehérvári focicsapatot, az akkor még VT Vasas néven szereplő együttest is. Úgy nőttem fel, hogy gyerekkoromban a barátaimmal szinte csak az Aranycsapatról és Puskás Öcsiékről beszélgettünk. Előttem azonban ott volt példaként a nagybátyám is, akinek a mérkőzéseit már általános iskolás koromban is rendszeresen látogattuk édesanyámmal. Amikor Székesfehérvárra kerültem középiskolába, egy percig nem volt kérdés, hogy a nagybátyámnál fogok lakni.

- 1968-ban, abban az évben debütált a Vidi első csapatában, amikor a klub történetének első NB I-es szezonjára sor került. Hogyan emlékszik vissza karrierjének a kezdetére?

Így igaz, 19 esztendősen mutatkoztam be a felnőtt csapatban, ha jól emlékszem, egy Salgótarján elleni bajnokin álltam be a 80. perc körül Csukovics László helyére. Mondanom sem kell, óriási megtiszteltetés volt olyan fiatalon, abban a csapatban pályára lépni. Akkoriban, ha valaki felkerült a nagycsapathoz, úgy lépte át az öltöző küszöbét, mintha egy szentélybe lépett volna be. Az idősebb játékosokat pedig nem is mertük letegezni, el kellett telnie egy kis időnek, hogy felajánlják a tegeződést, ami szintén óriási dolognak számított. Egy kicsit az akkori Vidi is olyan volt a bajnokságban, mint egy fiatal játékos, aki először lépett be a nagycsapat öltözőjébe. Túlságosan is tiszteltük az ellenfeleket, a szezon végén pedig sajnos búcsúznunk kellett az élvonaltól, de a következő idényben ismét kiharcoltuk a feljutást, és utána már stabilan élvonalbeli csapat maradtunk. 1970-ben került a Vidihez Kovács Imre bácsi vezetőedzőnek, aki a 70-es évek csapatának gerincét kialakította. Rendkívül jó edzőnek tartottam, akire magánemberként sem lehetett semmi panasz. A csapat érdekeit helyezte az első helyre. Tudtuk, hogy voltak olyan játékosok, akiket ilyen-olyan oknál fogva kevésbé kedvelt, de az esetleges sérelmein mindig túllépett, és sosem szimpátia alapján állította össze a csapatot, hanem úgy, hogy a legjobb eredményeket érjük el. Minden posztra megtalálta a megfelelő embert. Szerencsére az ő távozása után olyan szakemberek érkeztek a csapat élére, akik ezt a vonalat folytatni tudták.

- Mi volt a titka az akkori csapatnak, amely aztán 1976-ban egy hajszálra volt csupán a bajnoki címtől?

Azért tudtunk eredményeket elérni, mert amellett, hogy jó játékosok alkották a keretet, csapatként is nagyon jól működtünk a pályán kívül is. A magánéletben is barátok voltunk, ez pedig óriási előny, hiszen ha a pályán a barátaiddal együtt küzdesz egy közös cél érdekében, akkor tényleg mindent megteszel a másikért. Edzések előtt és után is nagyon sok időt töltöttünk együtt, rengeteget beszélgettünk és nem kizárólag a labdarúgásról. Volt Székesfehérváron egy kedvenc helyünk, egy ABC, amelynek a vezetőjével nagyon jó barátságot ápoltunk. Hozzá rendszeresen bementünk edzések után, az irodájában mindig vendégül látott bennünket. Aki már nős volt, az mindig leadta a megrendelést, amit a felesége állított össze, így az edzések után többen is nagy, tömött szatyrokkal távoztak a boltból (nevet). Ilyen alkalmakkor, rendkívül oldott hangulatban tudtuk átbeszélni, kinek mi az észrevétele, meglátása a másik játékával kapcsolatban, mik azok, amiken esetleg jó lenne változtatni. Sosem veszekedtünk, mindig meg tudtuk beszélni ezeket a dolgokat még akkor is, ha nyilván néha mások voltak a nézőpontok. Senki nem sértődött meg, hiszen senki nem lett kibeszélve, őszinte, nyílt kommunikáció zajlott köztünk, ezt így visszagondolva rendkívül fontos dolognak tartom.

- Védő létére 17 gólt szerzett a Vidiben, ami rendkívül szép teljesítmény. Jó fejjátékának, esetleg jó rúgótechnikájának köszönhetően talált be ilyen sokszor?

A kezdet kezdetén még támadóként szerepeltem, majd a középpályán is játszottam. Védőként először a már említett Kovács Imre bácsi játszatott, aki sosem akarta megváltoztatni a játékomat, sosem szidott le, ha például védőként megcsináltam egy veszélyesebb cselt. Mindig bízott bennem, ez pedig fontos volt számomra. Nem is éltem vissza ezzel, sosem cseleztem hátul felelőtlenül, úgyhogy összességében jól alakult számomra is és a csapat számára is az, hogy védőt csinált belőlem. Emellett nagy szabadságot is kaptam tőle, hiszen nem tiltotta meg, hogy csatlakozzak a támadásokhoz, felvezessem a támadó harmadba a labdát. Karsai László volt a karmesterünk, róla tudni kell, hogyha egy picit gyorsabb lett volna, akkor abban az időben ő lett volna Magyarország legjobb játékosa a posztján, ezt bátran állíthatom. Nagyon sokszor ő hozott gólhelyzetbe egy-egy támadás végén, nem egy akciógólt szereztem így, de a találataim nagy részét szabadrúgásból értem el.

- A ’70-es évek második felében már együtt játszott azokkal a játékosokkal a Vidiben, akik később az UEFA-Kupa-döntős csapat gerincét alkották. Már akkoriban sejteni lehetett, hogy ez a gárda képes lehet valami rendkívülire, vagy ez még önt is meglepte később?

Nagyon jó kérdés, így visszagondolva őszintén mondhatom, nem lepett meg. Akkoriban nagyon jó utánpótlásbázisa volt a Vidinek, amely különböző korosztályokat ölelt fel és onnan nagyon sok tehetséges játékos került ki. A 70-es évek második felében már olyan játékosok szerepeltek a csapatban, mint Végh Tibi, Horváth Gabi, Csongrádi Feri vagy Májer Lajos, akik már fiatalon bizonyították, hogy helyük van a keretben, később pedig az ő vezérletükkel érte el a Vidi azt a máig megismételhetetlen, nagyon szép teljesítményt, ami UEFA-Kupa-döntőt eredményezett.

- Azt már nagyon sokszor elmondta korábbi interjúkban, hogy miért távozott 1980-ban a Viditől, inkább arra lennék kíváncsi, miért pont Újpestre igazolt Székesfehérvárról?

Amikor a felnőtt válogatottba bekerültem, már a fővárosi csapattársak noszogattak, hogy örülnének, ha a Budapestre igazolnék, de akkoriban nem nagyon fordult meg a fejemben, hogy elhagyjam a Vidit, meg aztán nem is lehetett olyan könnyen egyik klubból a másikba menni. Először egyébként pont a már említett Kovács Imre bácsi szeretett volna Újpestre vinni, hiszen ő a Vidiből oda távozott és ott edzősködött 1973-ig. Az volt azonban a mondás Újpesten, hogy elég lesz egy Kovácsot leigazolnunk a Vidiből, így én Székesfehérváron maradtam (nevet). 1980-ban aztán egy remek ajánlattal keresett meg a Wiener SC, de a felsővezetés nem hagyta jóvá, hogy Ausztriába igazoljak, akkor határoztam el, hogy mindenképp távozom a Viditől. Az Újpest mellett a Vasas is érdeklődött irántam, de végül a Dózsának sikerült elintéznie a Belügyminisztériumon keresztül, az igazolás miatt ne kelljen két évet kihagynom, hiszen akkoriban, ha egy játékos a klubja beleegyezése nélkül váltott csapatot, ennyi ideig nem léphetett pályára.

- Sok mindenben különbözött egy akkori fővárosi csapat egy vidéki klubhoz képest?

Érdekes, de maga a futball nem sokban különbözött, inkább a körítés volt teljesen más. A Dózsának a 70-es években volt az aranykorszaka, tíz év alatt 9 bajnoki címet szereztek, a szurkolók kívülről fújták az összes játékos nevét. Amikor odakerültem, történt egy generációváltás, sok olyan játékos hagyta abba, vagy igazolt el, akik a 70-es évek sikereinek részesei voltak. A csapat körülbelül 50-60 százaléka kicserélődött, az eredmények pedig már nem jöttek olyan látványosan, mint korábban.

- 1982-ben újpesti játékosként épp a Vidi ellen nyert kupadöntőt. Milyen volt korábbi csapata ellen pályára lépni és hogy emlékszik vissza a fináléra?

Abban a szezonban nem mi számítottunk a kupadöntő esélyesének, a bajnokságban a Videoton legyőzött bennünket Székesfehérváron és Újpesten is. Külön pikantériája volt a kupadöntőnek, hogy a Vidi vezetőedzője az a Szentmihályi Antal volt, aki játékosként hatszor nyert bajnokságot az Újpesttel. Mi elég tartalékosan álltunk fel a Szekszárdon megrendezett döntőben, többek között emiatt is került a kezdőbe az Újpest saját nevelésű fiatal játékosa, Birkás Péter, aki aztán két gólt szerezve eldöntötte a meccset. A 2-0-ás végeredmény egyébként nem tükrözi hűen a mérkőzés összképét, a Videoton nagyon sokat támadott, mindent megtett a siker érdekében, ez azonban végül nekünk jött össze.

- Visszatekintve a pályafutására, maradt valami miatt önben egy kis hiányérzet?

Igen, maradt bennem, de rajtunk kívülálló okok miatt. Meggyőződésem, hogy 1976-ban a Videoton volt a bajnokság legjobb csapata, azonban abban az időben óriási különbség volt főváros és vidék között. Ha kellett, ahogy a példánk is mutatja, felsőbb irányításra, „erőszakkal” elvették tőlünk a bajnoki címet. Akkoriban az volt a jelszó, hogy ne az esélyesebb vidéki csapat legyen a bajnok, hanem bármelyik fővárosi együttes. Amelyik fővárosi csapat a szezon végéhez közeledve a legjobb helyen állt, annak kellett mindenképp megnyernie a bajnokságot. Ennek érdekében pedig mindent meg is tettek, végül pedig elérték a céljukat, nem lett bajnokcsapat a Videoton.

- 1985-ben, miután abbahagyta a futballt, mihez kezdett?

Rövid ideig még a labdarúgásban maradtam, az újpesti utánpótlásban dolgoztam a junior csapatnál technikai vezetőként. Edzősködni sosem szerettem volna, nem éreztem, hogy olyan kvalitásokkal rendelkeznék, amelyekkel az edzők kell, hogy rendelkezzenek. A családomban voltak vendéglátósok, így a privatizáció idejében lehetőségem nyílt, hogy megnyissak egy melegkonyhás sörözőt a Moszkva tér közelében. Tulajdonosként a vendéglátásban dolgoztam 7 évig, nagyon szerettem ezt a munkámat és a visszajelzések alapján a vendégek is szerették a kis sörözőmet. Amikor aztán elszabadultak a bérleti díjak, fájó szívvel, de meg kellett válnom a helytől. Gyerekkoromban a labdarúgás mellett az autókat is rendkívül kedveltem, ez pedig pont kapóra jött és miután abbahagytam a vendéglátást, autókereskedő lettem a Renault-nál. Szerencsésnek mondhatom magam, mert ezt a munkámat is nagyon szerettem, innen is mentem aztán nyugdíjba.

- Legutóbb a MOL Aréna Sóstó megnyitóján találkozhattunk önnel, amikor a Vidi – Újpest stadionavató-mérkőzés kezdőrúgását végezte el Karsai Lászlóval. A mai napig nyomon követi két egykori csapatának szereplését? Mit vár a hétfői MOL Magyar Kupa döntjétől?

Természetesen a tv-ben igyekszem minél többe meccset megnézni, követem a Vidi és az Újpest szereplését is. Megmondom őszintén, van bennem egy kis hiányérzet a Vidi bajnoki szereplésével kapcsolatban, úgy gondolom, közelebb kéne lennie a csapatnak a Ferencvároshoz. Ugyanakkor a legutóbbi mérkőzéseket látva bizakodó vagyok és úgy gondolom, képes lehet a Vidi megnyerni a kupát. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy annak ellenére, hogy a fehérvári csapat a döntő esélyese, azon az egy meccsen bármi megtörténhet. Ahogy korábban mondtam, 39 évvel ezelőtt is a Videoton volt a kupadöntő esélyese, a bajnokságban gólt sem sikerült ellenük szereznünk, a finálét mégis elveszítette a fehérvári csapat. Oda kell figyelni az Újpest ellen, mert az utóbbi pár meccsen ők is jó focit játszottak, személy szerint kiélezett, nagy küzdelmet várok. Ha sikerül végig fegyelmezetten, jól játszania a Vidinek és nem remegnek meg a lábak, akkor hétfő este Nikolicsék emelhetik magasba a MOL Magyar Kupát.