Péntek délután írta alá szerződését klubunkkal Emil Rockov, a Vojvodinával kupagyőztes és tavaly a szerb válogatottban is bemutatkozó kapus.

Nagyon szép, hibátlan magyarsággal beszélsz, az iskolában magyarul is tanultál?

Köszönöm szépen! Nem, iskolában sosem tanultam magyarul, de édesanyám magyar, vele és az anyai nagymamámmal szoktam magyarul beszélgetni, illetve Szegeden él néhány magyar barátom. 

Viszonylag későn, kilencéves korodban kezdtél el focizni, ami azért manapság már nem annyira jellemző. Mi ennek az oka?

Ötévesen karatézni kezdtem el, sokáig úgy tűnt, hogy az lesz az én sportom. De mellette sokat fociztunk a többi gyerekkel az akkori utcánkban és különböző amatőr kupákon néha el is indultunk. Egy ilyen torna alkalmával fedezett fel kilencéves koromban a Bolesnikov Futballakadémia egyik edzője. Én voltam a csapatban a legfiatalabb, engem állítottak a többiek a kapuba, nekem pedig egész jól ment a védés. Szerettem focizni és mivel a karatéban nem sikerült még a barna övem feketére váltani, mert túl fiatal voltam, végül a foci mellett döntöttem inkább. 

Sosem szerettél volna gólokat szerezni inkább?

Ez egy jó kérdés, és valóban igaz az, hogy a legtöbb gyerek mindig gólt akar rúgni, ha focizik, nekem azonban a kapusposzt tetszett a legjobban már az elején is. Úgy tekintek arra a posztra, mintha a labdarúgáson belül egy különálló sport lenne. Sokkal nagyobb kapusként a felelősséged a pályán, végig nagyon kell koncentrálnod, nem szabad hibáznod, mert mögötted már nem áll senki, hogy kijavítsa a hibádat. 

Volt olyan kapus, akire példaképként tekintettél vagy tekintesz?

Rengeteg kiváló kapus van, akire példaképként tekinthetek, nekem azonban az a mottóm ezzel kapcsolatban, hogy a sok jó kapus legjobb tulajdonságait szeretném elsajátítani, és ebből a sok jó tulajdonságból létrehozni egy igazán jó kapust. De ha mindenképp egy nevet vársz tőlem, akkor Iker Casillas-t mondanám, ő volt az, akire talán a legjobban szeretnék hasonlítani a pályán nyújtott teljesítménye alapján. 

Manapság a kapusposzt már nagyon összetett, lábbal legalább olyan ügyesnek kell lennie egy kapusnak, mint egy mezőnyjátékosnak.

Az utóbbi években elég sok edzővel dolgoztam, voltak olyanok, akik egyáltalán nem engedték azt, hogy a kapus úgymond beavatkozzon a játékba, ők annyit mondtak, hogy rúgjam előre a labdát, majd a mezőnyjátékosok megoldják a többit. Aztán voltak olyan edzőim is, akik kifejezetten kérték tőlem, hogy ha olyan a meccsszituáció, akkor nyugtassam meg a labdát, nem kell felívelni, hanem szépen kicsiben kezdjük el hátulról megszervezni a játékot. Úgy gondolom, nem jövök zavarba, ha lábbal kell játékba avatkoznom.

2013-ban, 18 évesen kaptad az első profi szerződésed a Vojvodinától, de csak négy évvel később, 2017-ben lettél az első számú kapus. Addig két klubban is megfordultál kölcsönjátékosként, ám most a Vidibe már úgy érkeztél, mint a Vojvodina legutóbbi csapatkapitánya. Rögös volt az utad addig, míg kezdőkapusa lettél a nevelőegyüttesednek?

2013 és 2017 között valóban nem a Vojvodinában játszottam, amikor pedig négy év után visszatértem, szinte teljesen kicserélődött a klubban mindenki. Nem csak a szakmai stáb tagjai lettek újak, de a klubvezetésben is komoly változások történtek, szóval egy kicsit olyan volt visszatérni, mintha egy új csapatba igazoltam volna. Nem is úgy kerültem vissza, hogy első számú kapusként számoltak volna velem, azonban a kezdőkapus megsérült, akivel pedig cserekapusként kalkuláltak akkor, nem igazán volt jó formában, így végül én is lehetőséget kaptam. Azóta pedig - és most nem szeretném, ha nagyképűnek tűnne amit mondok, de ez az igazság - kirobbanthatatlan voltam a Vojvodina kapujából. 

Néhány héttel ezelőtt a Partizan ellen megnyertétek a Szerb Kupát. Ez volt az eddigi legnagyobb sikered?

Mondhatjuk, hogy igen. Pár évvel ezelőtt, még nem voltunk igazán jó csapat, nem mi domináltunk a bajnokikon. Nekem azonban ez nem volt rossz, hiszen minden mérkőzésen sok dolgom akadt, sokat kellett védenem, ezáltal pedig rendkívül gyorsan tudtam fejlődni, akár mérkőzésről mérkőzésre is. Boldog vagyok amiatt, hogy úgy távozhattam a nevelőegyüttesemtől, hogy sikerült serleget nyernem velük, ráadásul csapatkapitányként. 

Amikor szóba került, hogy a Vidiben folytatod a pályafutásodat, mennyire voltál tisztában a magyar foci helyzetével? Beszéltél esetleg ismerősökkel az NB I-ről?

Igen, sőt olyanokkal is beszéltem, akik még manapság is az NB I-ben fociznak, és csak jót mondtak a bajnokságról és a Vidiről is. Az NB I-es bajnokságot egyébként évek óta figyelemmel kísérem, így természetesen a Vidiről is sokat tudok. Tisztában vagyok azzal, hogy a 12 csapatos mezőnyben bárki legyőzhet bárkit, megjósolhatatlan előre, hogy mely csapatok tudnak dobogós helyen végezni. Nem titkolt célom, hogy magyar bajnok és kupagyőztes legyek a Vidivel, de legalább ennyire fontos, hogy jól szerepeljünk a nemzetközi kupában is. A stadionok is nagyon szépek, a MOL Aréna Sóstó egészen lenyűgöző, felemelő érzés lehet itt futballozni, alig várom, hogy magam is megtapasztaljam ezt. 

Nagy harc várható a kezdőbe kerülésért, hiszen Kovácsik Ádám az előző szezonban nem csak az Év Kapusa díjat, de a legjobb játékos címet is megszerezte.

Úgy gondolom, a csapat csak profitálhat az egészséges rivalizálásból. Mindig is tiszteltem a csapattársaimat, nem ellenségek vagyunk, közös célért küzdünk, egymást motiválva még jobbak lehetünk. Hiszek magamban és az elvégzett munkában, tudom, hogy mit akarok elérni, ezért pedig mindent meg fogok tenni.