Születésem óta egy Budapesthez közeli városban laktunk. Azonban kedvenc csapatom mégis a Vidi lett. Mivel abszolút semmi kötődésem nem volt előtte Székesfehérvárhoz, így a legtöbbet nekem szegezett kérdés életemben eddig a "miért pont a Vidi?" volt. A pontos választ magam sem tudom, de örülök, hogy így alakult. Az biztos, hogy tudat alatt valamilyen szinten nyomot hagyott bennem a Vidi UEFA-Kupa menetelése, akkor ugyanis már 7 éves voltam, igaz csak később lettem a csapat szurkolója, de talán ez volt az az első momentum, ami megfogott a csapatban.

1992 nyarán még nem voltam 15 éves. Akkor gondoltam egyet, s levelet írtam a Vidinek, hogy szeretnék egy mezt kapni. Akkoriban még nem volt a klubnak olyan ajándékboltja, mint manapság a VidiShop, ahol könnyen be lehet szerezni ugyanazt a mezt, amiben a játékosok játszanak a bajnokikon, és számtalan eredeti Vidi-relikviához is könnyen hozzá lehet jutni.
Igyekeztem a legjobb tudásom szerint megfogalmazni a levelet, elsétáltam vele a postára, s feladtam annak rendje-módja szerint. Teltek múltak a hónapok, nem történt semmi. Választ nem kaptam. Picit elkeseredett voltam, azonban kárpótolt az élmény, hogy azon az őszön életemben először a nyitó fordulóban eljutottam Sóstóra. Vonattal utaztam egyedül, s mivel még sosem voltam Fehérváron a hónom alatt volt egy térkép is, hogy odataláljak a stadionhoz. A Pécset vertük 2-1-re, Sallói 2 góljával, az egyik ráadásul viszonylag ritkán látható gól volt: ollózó mozdulat juttatta a labdát a kapuba. Sajnos az ősz végi, Fradi elleni 3-2-es diadalt a helyszínen nem nézhettem meg, ezért a Petőfi rádión lévő körkapcsolást hallgatva izgultam végig a második félidőt. A szünetben 0-2 volt az állás, majd a szünet utáni első kapcsolásnál már 1-2 volt, majd mikor újra a Fehérvárról tudósító riporterhez került a szó, akkor már 3-2-re vezetett a Vidi. A mérkőzésen kint lévő 18 ezer szurkolótársam számára hatalmas élmény lehetett a mérkőzés, én a szobában rohangásztam fel-alá ekkor percekig. Szerencse, hogy nem láttak rokonok akkor, lehet, hogy beutaltak volna valahová :-) A hátralévő 30 perc pedig rettentő izgalomban telt, ahogy Nick Hornby: Fociláz című könyvében tökéletesen összefoglalja a rádióhallgatásos nehézségeket: "A tömeg sokkal gyorsabb, mint a kommentátor - az üvöltések, felhördülések néhány másodperccel megelőzik az események leírását - és mivel nem látom a pályát, sokkal idegesebb vagyok, mint amikor a stadionban nézem a meccset. A rádión keresztül minden lövés a kapunkra, egyenesen a pipába tart, minden egyes szöglet pánikot okoz, az ellenfél minden szabadrúgása épp csak kívül van a tizenhatoson."

A mai - interneten minden információt megkapó - fiatalság számára furcsa lehet, hogy abban az időben én még annak is tudtam örülni, hogy a második félidőt teljes egészében végig lehetett hallgatni a "Körkapcsolás" című műsorban. Sok esetben viszont úgy alakult a mérkőzésünk időpontja, hogy a második játékrész 25. percében vége lett a Kossuth rádión lévő sportműsornak. Ekkor fogtam a biciklimet, s elindultam néhány fémpénzzel a zsebemben, hogy az 5-6 utcányira lévő telefonfülkéből hívogassam a klub számát, hogy legyenek kedvesek megmondani a végeredményt. Persze csak ha felvették a telefont. Ez általában 10-15 hívás után történt meg. Akkor még boldogabb voltam, ha a góllövőinket is megmondták :-)

Aztán eljött a karácsony. A családi hagyományok részletezésétől eltekintenék. Az ajándékok között azonban akadt egy igazán nagy meglepetés számomra. A klub által küldött Vidi mez! Mellette a levél, amit kaptam a Vidi akkori elnökétől, valamint egy válaszlevél, melyet édesapám írt. Róla tudni kell, hogy a sport kevésbé játszik fontos szerepet életében, elég sok nagy csatánk és feszültség volt annak idején amiatt, hogy én egy kis idővel később minden meccsre el akartam menni. Az írógéppel írt levelét azóta is őrzöm:

"Mindenek előtt fogadja őszinte köszönetemet a fiam felé megnyilvánult kedvessége és ajándéka miatt. Én köszönöm meg, mert fiam még nem tudja az örömhírt, ugyanis feleségemmel úgy döntöttünk, hogy a karácsonyfa alá tesszük az ajándékot és az Ön levelét. Fiam most 15 éves, gimnazista. Igazán egy hobbija van a sport vak szeretete, a Vidi imádata. Kezdetben csak a budapesti Vidi-meccsekre járt ki, de ma már a Sóstói stadiont is meglátogatja nagyobb összecsapásokon. Sportrajongása okozott már néhány meglepetést nekem: sportújságban jelent meg írása, a Vasas-Vidi összecsapáson szerzett kék foltok az arcán, de az Önhöz írt levele volt számomra a legmeglepőbb. A miért kérdésemre adott logikus válasza az volt: mezt lehet venni, bár nem olcsó, de eredeti Vidi-mezt azt nem. Ezért felfokozott bizakodással beszélt kérésének teljesíthetőségéről.Mivel rengeteget olvas sporttal kapcsolatos eseményekről, a hozzá kapcsolódó anyagi gondokról, tudja, hogy az egyesületek nem túl sok hasonló kérést teljesíthetnek. Így igen nagy örömet fog számára jelenteni, ha a karácsonyfa alatt leli meg a várva-várt csomagot. Meggyőződésem, hogy a Vidi-hez kapcsolódó vonzalma tovább mélyül, a Vidi-tábor tovább erősödik lelkesedésével."

Ebben nagyon igaza lett!

(Fotó: vbke.hu)

(Egy budapesti vidista, aki a nevét a történet szempontjából nem tartotta fontosnak elárulni)