"Nagyon emlékezetes meccs ez a Vidi számára, ugyanis első alkalommal játszottunk az UEFA-Kupában. Edzőként én az MTK-val már szerepeltem korábban ebben a sorozatban, azonban a játékosok döntő többségének ez volt az első igazán komoly nemzetközi kupameccse. Ennek ellenére senkin nem látszódott még csak a jele sem annak, hogy feszült lenne a meccs előtt. Ha valaki az is volt, akkor nagyon jól titkolta. Óriási hangulatban, zsúfolt lelátók előtt kezdődött el a találkozó. Az olaszoknak kiváló csapatuk volt, mi hozzájuk képest szinte amatőrök voltunk - de csak papíron. A pályán ugyanis sokáig sikerült eltüntetnünk a két csapat közti hatalmas különbséget. Az első 45 percben nem született gól, és bár a második játékrész elején megszerezték a hazaiak a vezetést, ezután nekünk volt egy hatalmas lehetőségünk, Wollek Tibor egy akció végén a felső lécet találta telibe. Emlékszem, volt a Nápolynak egy kiváló brazil csatára, Sergio Clerici, akitől személy szerint én a legjobban tartottam. A mérkőzésen megsérült a feje, úgy tűnt, le kell cserélni, és bár nem akartam neki rosszat, de azért picit fellélegeztem, hogy nem fogja tudni folytatni. Nos, nem így történt. Kapott egy turbánt a fejére, amely néhány perccel később átvérzett, de ő a pályán maradt - és milyen az élet, végül ő adta mindkét gólpasszt. Itt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Nápollyal és a Nápolyban futballozó világsztárokkal később sem volt szerencsém, hiszen 1990-ben, amikor az Újpest edzőjeként BEK-meccset (a mostani Bajnokok Ligája elődje - a szerk.) játszottunk a Napolival, akkor az első találkozón Diego Maradona két gólt is lőtt nekünk. Visszakanyarodva az 1974-es meccshez, összességében tisztességgel helytálltunk nevesebb ellenfelünkkel szemben, sőt a székesfehérvári visszavágón már a 9. percben megszereztük Wollek góljával a vezetést, végül az a találkozó 1-1-es döntetlennel zárult, így az olaszok jutottak tovább az UEFA-Kupában."

"Számomra nem csak azért volt különleges a nápolyi mérkőzés, mert akkor játszottam először az UEFA-Kupában, hanem azért is, mert Kovács Ferenc ekkor találta ki azt, hogy jobbhátvédként szerepeljek, holott én korábban mindig a középpályán játszottam. Abban az időben egyébként mi hozzá voltunk szokva ahhoz, hogy sok néző előtt játsszuk a meccseinket, de annyi embert, mint amennyi a Stadio San Paolo-ban volt, korábban én még sosem láttam. Ha jól emlékszem a hivatalos nézőszám 80.000 körül lehetett, és már akkor félelmetes volt a hangulat, amikor mi még csak a játékoskijáróban várakoztunk a kezdés előtt. Számomra a legérdekesebb dolog egyébként nem is a meccsen történt, hanem a bemelegítéskor. Mi körülbelül 20 perccel a kezdő sípszó előtt mentünk ki melegíteni, pont úgy, ahogy itthon azt megszoktuk egy-egy bajnoki előtt. Kis kocogás, karkörzés, térd- és sarokemelés és néhány passz. Ehhez képest az olaszok már 35 perccel a kezdés előtt kimentek a pályára, és olyan intenzitással melegítettek, hogy teljesen leizzadtak a kezdésre. Mi akkor korábban ilyet még soha nem tapasztaltunk. Mondanom sem kell, hogy ezt a módszert aztán egyből át is vette Kovács Ferenc, és a következő időszakban már mi is hasonló erőbedobással végeztük a bemelegítést. Persze maga a mérkőzés és az atmoszféra is örök élmény marad számomra. Bár kikaptunk, úgy érzem, sikerült becsülettel helytállnunk."