Izrael bajnokcsapata, a Maccabi Haifa (nem helytelen a magyarosabb, Makkabi átírás sem) egy éves pauza után ült vissza hazája futballtrónjára. A zöld-fehérek a 2009-2010-es bajnokságot ugyan – a Vidihez hasonlóan – az utolsó fordulóban elbukták, de így is övék a kétezres évek kiemelkedően legeredményesebb izraeli csapata: az új évezred eddig befejezett tizenegy bajnoksága közül hétszer a Maccabi Haifa szerezte meg a bajnoki címet!

A klubot tulajdonképpen az alijának, az Izrael földjére (majd Izrael államba) történő zsidó bevándorlásnak köszönheti a világ futballja. 1913-ban, azaz majd’ száz éve, osztrák bevándorlók alapították. A Nyugat-Haifában székelő csapatot sem nehéz elhelyeznünk az izraeli sport palettáján, miután azt - elsősorban a labdarúgást –, a Közép-Kelet Európában sem furcsa trend szerint, évtizedeken át inkább jellemezte a politika, mint a sport. A Hapoel- (Munkás-) klubok hálózata a szakszervezeteké és a baloldali szurkolóké volt, a Maccabi-csapatok sora a módosabb polgári rétegeké, a Betar-klubok gárdája pedig a jobboldalé. Az a felosztás sem hamis, hogy a Hapoel klubok inkább a világi, a Maccabi egyletek pedig a vallásos világszemlélethez köthetők.

A Maccabi Haifa alapításának éveiben, majd az azt követő évtizedekben a közép-európai, zsidó identitásukat vállaló és ápoló klubok a nemzetközi futball szűk elitjébe tartoztak, a Maccabi Brno – számos magyar klasszissal soraiban – olyan játékerőt képviselt, mint ma mondjuk a Chelsea.

A Maccabi Haifa 1946-ban jutott fel a palesztin élvonalba, de az első sikerre még további két évtizedet kellett várni: a klub 1962-ban megnyerte az Izraeli Kupát. A magyar futball szellemi gazdagságára, erejére jellemző, hogy a Maccabi első sikerének is részese volt egy magyar szakember: az edző Kis Andor. A haifai klub hosszú Csipkerózsika-álom után, a klub a nyolcvanas évek közepétől vált igazán sikeressé. Talán nem véletlen, hogy bár korábban is dirigálták jó szakemberek a csapatot – például a szlovákiai magyar Farkas Dávid, majd a már említett Kis Andor a hatvanas évek elején – az igazi áttörést a nemzetközi „futballtőzsdén” is jegyzett szakemberek, Slomo Sarf, Dusan Uhrin, majd Avram Grant munkája hozta.

A kétezres évek bajnokságaiban hét bajnoki címet és két ezüstérmet szereztek – ennél jobban alighanem semmi sem mutatja dominanciájukat. Mégis, a klub „aranycsapata”, legjobb generációja a kilencvenes évek közepének alakulata – olyan futballistákkal, mint Ejal Berkovic, Haim Revivo, Reuven Atar, Alon Mizrahi, vagy az ex-szovjet Szergej Kandaurov. Talán az ő generációjuk volt az első, amelyet „beszippantott” a nemzetközi futball világa (Kandaurov a Benficához, Berkovic az angol Premiershipbe, Mizrahi az OGC Nice-be, Revivo Spanyol-, majd Törökországba szerződött), és azóta is tendencia, hogy a legjobb izraeliek számára ugródeszka a nem mellékesen a Bajnokok Ligája csoportkörébe is bejutott csapat, az erősítések pedig külföldről érkeznek.

A „szabályt” erősítő kivétel a „Pók”, a csapat 51-szeres válogatott kapusa, a 35 éves Nir Davidovics, Lior Rafaelov a legutóbbi bajnokság legjobb játékosa, vagy a kapitány, Janiv Katan – de ő például játszott a West Hamben, de hazatért. A légiósok között találjuk a legismertebb neveket: elsőként a dél-afrikai Tsepo Masilela említendő, de a grúz Vladimir Davisvili is válogatott hazájában. Tulajdonképpen közéjük tartozik a liga profijai által az „Év játékosává” választott brazil Gustavo Boccoli is, bár ő izraeli játékengedéllyel is rendelkezik.

Még egy „adalék” a végére. Bizonyos források szerint a csapat szurkolói csoportjának „beceneve”: Green Monkeys. Ugye, ezt nem kell lefordítani?