Babos Bence 2004. február 12-én született Győrben. A labdarúgással viszonylag későn, 9-10 éves korában kezdett el komolyabban foglalkozni, azt megelőzően kézilabdázott. 10 évesen Dunaszegen lett igazolt futballista, itt az idősebb korosztályban 13 meccsen 13 gólt szerzett. A következő két szezonban a Győrújfalu SE játékosa volt, itt figyelt fel rá a Vidi egyik játékosmegfigyelője és 2017-ben igazolta őt le klubunk. Tagja volt a 2018-ban bajnoki címet szerző Vidi U14-es csapatának, majd 2021-ben az U17-es csapatunktól került fel a Vidi II-be. Az előző szezonban összesen 17 NB III-as bajnokin lépett pályára, ezeken két gólt szerzett. A tavaszi szezont lábtörés miatt ki kellett hagynia, a nyári felkészülést pedig a Vidi NB I-es csapatával kezdhette el, ahol a Dunaújváros elleni edzőmeccsen góllal mutatkozott be. 

- Idén február elején gondoltad volna, hogy alig öt hónappal később a Fenerbahce ellen fogsz játszani a Vidi első csapatában?

Meg sem fordult a fejemben, abban sem voltam biztos, hogy júliusban már újra futballozni tudok, hiszen február 3-án - néhány nappal a 18. születésnapom előtt - a Vidi II edzésén lábközépcsont törést szenvedtem, másnap meg is kellett operálni. Nagyon magam alatt voltam, mert úgy kezdtem el a téli felkészülést, hogy szeretnék egy kimagaslóan jó tavaszi szezont produkálni az NB III-as együttesben, egy szerencsétlen mozdulatot követően azonban mindez szertefoszlott. Akkor még úgy tűnt, hogy leghamarabb 8 hónap múlva, vagyis október elején térhetek majd vissza a pályára - egy örökkévalóságnak tűnt ez akkor. Azonban az orvosoknak és a Vidi egészségügyi stábjának köszönhetően - és talán annak is, hogy fejben egy percig sem adtam fel - sikerült alig négy hónap alatt felépülnöm, a nyári felkészülést pedig már az NB I-es csapattal kezdhettem el. Így lett a rémálomból számomra álom. 

- Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. Mindig is futballista szerettél volna lenni?

Édesanyám kézilabdázott, talán ennek is köszönhetően gyerekként nem a labdarúgással ismerkedtem meg elsőként, hanem a kézilabdával. Körülbelül 9-10 éves lehettem, amikor a kézilabdáról átpártoltam a labdarúgásra. Az első igazolásomat 2014-ben, 10 éves koromban Dunaszegen váltották ki, ahol egyébként azt megelőzően kézilabdáztam is. Itt az idősebb korosztályban szerepeltem és 13 bajnokin 13 gólt szereztem. A következő szezont a Győrújfalu csapatában kezdtem el, és a Vidi egyik megfigyelője itt figyelt fel rám. 

- 13 éves voltál - vagyis még általános iskolás - amikor Székesfehérvárra kerültél. Nemcsak a barátoktól kellett elbúcsúznod, hanem a szülői háztól is. Ennyi év távlatából visszagondolva, hogy emlékszel, mennyire volt nehéz ilyen fiatalon egy teljesen új és sok szempontból önálló életet kezdeni?

Az első időszakban minden nagyon nehéz volt. Egy alig 2000 fős kis településen, Dunaszegen éltem addig, Székesfehérvár meg egy hatalmas város, rengeteg emberrel. Kollégiumba költöztem és Székesfehérváron fejeztem be az általános iskolát és ott is kezdtem el a középiskolát. Sokat köszönhetek a családomnak, mindig mindenben támogattak és a mai napig ott vannak a mérkőzéseimen és szurkolnak nekem. A labdarúgás szempontjából jó volt, hogy egyedül kerültem Székesfehérvárra és nem csak azért, mert hamar önállósodtam, hanem azért is, mert a szabadidőm nagy részét Sóstón töltöttem, sokszor edzések után is ott maradtunk focizni a csapattársakkal, ez pedig nagyban hozzájárult a fejlődésemhez. 

- Remekül indult a vidis pályafutásod, hiszen az első fehérvári szezonod végén bajnoki címet ünnepelhettél a Vidi U14-es csapatával. 

Ez igaz, de hozzá kell tennem, hogy nem voltam alapembere a bajnokcsapatnak, többnyire csereként léptem pályára, de ettől függetlenül nagyon büszke vagyok arra az aranyéremre. Eddigi nem túl hosszú pályafutásom legnagyobb sikereként éltem meg az U14-es bajnoki címet. Az pedig külön öröm számomra, hogy abból a bajnokcsapatból Dala Martin is itt van az NB I-es edzőtáborban, míg további öt csapattársam -Tóth Tamás Vid, Gulyás András, Forgó Gergő, Csepregi Barnabás és Salacz Máté - hozzám hasonlóan bemutatkozott a Vidi II-ben. 

- Tavaly nyáron, 17 évesen debütáltál az NB III-ban úgy, hogy az U17-es együttesből kerültél a Vidi II-be, vagyis az U19-et kihagytad. Mennyire volt nehéz felvenned a felnőtt futball ritmusát?

Az első néhány mérkőzés volt a legnehezebb, hiszen sokkal gyorsabb és agresszívabb a felnőtt foci, mint amihez az U17-ben hozzászoktam, de szerencsére sikerült viszonylag gyorsan felvennem a felnőtt futball ritmusát. Ezért is jött számomra a legrosszabbkor a februári sérülésem, ezen azonban már nem tudok változtatni, igyekszem csak előre tekinteni. Óriási megtiszteltetés számomra, hogy Michael Boris vezetőedző bizalmat szavazott nekem, ezzel pedig élni szeretnék. Tudom, hogy a labdarúgás minden területén nagyon sokat kell még fejlődnöm, de nyitott vagyok a munkára és igyekszem szorgalmasan edzeni, a szabadidőben pedig regenerálni. Nagyon kevés fiatal számára adatik meg az, hogy ilyen profi körülmények között készülhessen, szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek.

- Hogyan látod a jövődet, mit gondolsz, ha öt év múlva szeretnék veled interjút készíteni, akkor hol lesz Babos Bence és miről fog tudni nekem nyilatkozni?

Először is nagyon bízom abban, hogy a jövőben nem kell többet sérülés miatt hónapokat kihagynom. És hogy hol leszek öt év múlva? Mint mindenkinek, nekem is vannak álmaim, azért dolgozom nap mint nap, hogy sikerüljön azokat valóra váltanom. Eddig jó úton járok, hiszen kisgyerekként az volt az egyik álmom, hogy profi futballista legyek, ha minden jól alakul, akkor már ezen a nyáron valóra válhat ez az álmom. Utánpótlás-válogatottba még sosem hívtak meg, nagyon szeretnék ősszel olyan teljesítményt nyújtani, hogy ez az álmom is valóra váljon. Nagyon sokat köszönhetek a Vidinek, szeretnék majd ennek a klubnak a játékosaként bemutatkozni az NB I-ben. Öt év múlva 23 éves leszek, örülnék, ha ugyanígy egy nyári vidis edzőtáborban készítenél velem interjút, legszívesebben pedig arról nyilatkoznék akkor, hogy milyen érzés volt megnyerni a bajnokságot a Vidivel.