- A boszniai háború idején születtél Szarajevóban. Hogy telt a gyerekkorod, milyen hatással volt rád és a családodra a háború?

Nagyszerű gyerekkorom volt, és bár való igaz, hogy olyan városban születtem, ahol abban az időben igen komoly harcok zajlottak, minderről én csak az elbeszélésekből és a történelemkönyvekből tudok. Sokkal nagyobb hatással volt az életemre a sport. Képzeld, olyan környéken nőttem fel, ahol a lakóházunkat minden irányból sportpályák vették körül. Kosárlabdapályák, betonos focipályák, kicsit messzebb pedig teniszpályák sorakoztak egymás mellett. Az ablakunkból pont a focipályára lehetett látni és ahogy iskoláskorú lettem, a barátokkal egyre több időt töltöttem suli után a pályán. Volt, hogy sötétedésig ott maradtunk, rúgtuk a bőrt, az sem zavart minket, hogy alig látunk valamit a sötétben, végül pedig csak azért mentünk haza, mert egy idő után már nagyon éhesek lettünk (nevet). Körülbelül hat-hét éves lehettem, amikor apám elvitt a közeli Zeljeznicar utánpótlásbázisára, mert kíváncsi volt, hogy mi a véleményük rólam az edzőknek. Szerencsére láttak bennem fantáziát.

- Ennyi év távlatából visszatekintve, milyen emlékeid vannak a Zeljeznicarban töltött ifista éveidről?

Kis túlzással szinte több időt töltöttünk gyerekként autóbuszokon, mint a futballpályákon. Oké, ez persze nem igaz, de az tény, hogy rengeteget utaztunk, és nem csak Bosznián belül, hanem a környező országokba is. Állandóan részt vettünk mindenféle korosztályos focitornán. Sokszor lettem a torna legjobb játékosa vagy éppen a gólkirály, egész szép kis gyűjteményem van otthon az érmekből, oklevelekből - persze van még hely a vitrinben (nevet).

- 16 éves korodban a világ egyik legnépszerűbb csapatának, az angol Liverpoolnak az akadémiájára kerültél. Hogy jött számodra ez a lehetőség?

A bosnyák U17-es válogatottal vettünk részt egy nemzetközi tornán, ahol nagyon jól ment nekem a játék, szinte mindegyik meccsen sikerült gólt szereznem. Nyilván olyan fiatalon még nem voltam azzal tisztában, hogy a lelátókon helyet foglaló emberek többsége játékosmegfigyelőként volt jelen a meccseinknek. De mint később kiderült, ott volt a Liverpool egyik scoutja is, akit sikerült a teljesítményemmel meggyőznöm. Később pedig a két klub is meg tudott egymással egyezni, én pedig egyszer csak arra eszméltem, hogy "te jó ég, itt vagyok Liverpoolban". Sokat tettem azért, hogy bizonyítsak, helyem van a Liverpool korosztályos együttesében, azonban előbb egy sérülés hátráltatott, később pedig a munkavállalási engedéllyel adódtak bürokratikus gondok. A problémák ellenére igyekeztem csak a focira koncentrálni és ezzel a részével szerintem nem is volt gond. A Liverpool tartalékcsapatában 2012 nyarán debütáltam, az USA U20 ellen játszottunk egy edzőmeccset, ezen a találkozón sikerült gólt is szereznem.

Összességében nagyszerű élmény volt a Liverpool korosztályos játékosának lenni, minden egyes liverpooli edzésemmel jobb játékos lettem, de végül a sors úgy alakította az életemet, hogy hazatértem, és a Zeljeznicarban folytattam - igaz kölcsönben - a pályafutásomat. Voltak ugyan ajánlataim Belgiumból és Hollandiából is, de szerintem jó döntés volt, hogy Boszniába tértem vissza, ahol élveztem a játékot, sok gólt lőttem, nem voltam elégedetlen a helyzetemmel.

- Pályafutásod következő állomása Horvátország volt, ahol a régió egyik legnagyobb klubjában, a Dinamo Zágrábban futballozhattál.

Így igaz, 2014-ben a Dinamo megvásárolt engem a Liverpooltól, és négy nagyszerű év következett. Még mindig csak 20 éves voltam ekkor, de már a hátam mögött volt egy liverpooli kaland, és két szezon a bosnyák élvonalban, ahol a 2013/2014-es idényben második lettem a góllövőlistán. A zágrábi évek is eredményesek voltak, 111 tétmérkőzésen 51 gólt szerzetem, bajnoki címeket és kupagyőzelmeket könyvelhettem el, és 22 évesen bemutatkozhattam a felnőtt válogatottban, ami életem egyik legmeghatározóbb sporteseménye volt. A spanyolokkal játszottunk egy barátságos meccset, kikaptunk ugyan 3-1-re, de sosem felejtem el azt a találkozót. Szóval rengeteg szép emlék köt a Dinamo Zágrábhoz, ráadásul az mindennél többet elmond szerintem a teljesítményemről, hogy a horvát szurkolók mindig éreztették velem, hogy kedvelnek engem, ez pedig őszintén bevallom, nagyon sokat jelentett nekem.

- Milyen tervekkel érkeztél ezen a nyáron a Vidihez?

Nagyon sok jót hallottam a klubról. Természetesen, amikor szóba került annak a lehetősége, hogy a Vidibe igazoljak, rögtön érdeklődtem honfitársaimnál, Anel Hadzicnál és Suljic Asmirnál, akik csak jót meséltek nekem a Vidiről. Aztán persze hajtott a kíváncsiság, még többet meg akartam tudni a csapatról, úgyhogy beleástam magam az interneten a Vidi történelmébe, és akkor szembesültem azzal, hogy 1985-ben milyen fantasztikus menetelést vitt véghez a csapat az UEFA-Kupában, többek közt a nevelőegyesületemet is kiütve a kupából. Büszke vagyok arra, hogy itt folytathatom a pályafutásomat, szeretnék magyar bajnok is lenni, és persze minél sikeresebben szerepelni a nemzetközi kupasorozatban is. Az elmúlt napokban volt alkalmam felfedezni Székesfehérvárt, igazi kis ékszerdoboz, csodálatos város, akárcsak Budapest, amely szintén magával ragadó.

- Mivel foglalkozol szabadidődben, hogyan telnek azok a napjaid, amelyek nem a fociról szólnak?

Roppant családcentrikus vagyok, így amikor csak tehetem, a családommal töltöm az időmet. Van egy nővérem, ő nem sportol, teljesen más dolgok érdeklik, mégis nagyon erős köztünk a kötelék, igazán jó tesók vagyunk. Ezenkívül imádok teniszezni, remélem van a Vidiben még egy-két csapattársam, akikkel játszhatunk majd néhány partit. De legjobban a futballpályán érzem magam!