A „szegényember legkisebb gyermeke” ő, a már csak apró termete okán is Matyinak becézett Májer Lajos. Igazi népmesei hős, aki nekiindult szerencsét próbálni, és, ha neki jóval több akadályon is kellett átgázolni, végül elnyerte a királykisasszony kezét, az UEFA-kupa döntőjében a Real Madridnak lőtt góljával örökre beírta magát a futball történetébe.
Szívfacsaróan feldolgozhatatlan, hogy a sikerek utáni buktatók, ha úgy tetszik, az igazságtalanság, végül legyűrte őt. Fájdalmasan korán távozott közülünk.

A sárbogárdi születésű „Matyit”, mint a Vidi számos, vagy talán inkább számtalan legendáját a szintén a legek közé kívánkozó Csiszár István szúrta ki a klub számára, valamikor, a hetvenes évek legelején. Tizenhat évesen került a Sóstóra, természetesen az ifibe, de arra sem kellett sokat várnia, hogy a fakóban, majd az NB I-es csapatban is bemutatkozhasson.
Tizennyolc évesen, a Rába ETO ellen debütált az élvonalban (bár, a többiek aligha emlékeznek szívesen a meccsre, 5-0-ra nyert a Győr), méghozzá úgy, hogy a balszélre küldött cingár bizonyult a Vidi támadók legjobbjának. A premier évében kilenc meccsen játszott – köztük a Tatabánya elleni 6-1-en remekül -, de a lényeg inkább az, hogy kialakult a Májer-Szabó-Tiber csatártrió: a Videoton történetének legjobb csatársora, olyan trojka, amellyel „országos viszonylatban” sem kellett szégyenkeznünk.
Májer főszereplője volt az 1976-os, Üllői úti Fradi-meccsnek is – annak a rossz emlékű találkozónak, amelyen Müncz játékvezető – ki tudja ma már, kinek az utasítására – elcsalta a Videoton bajnoki címét. Az amúgy kiváló sípmester kiállította a labdát elpöckölő „Matyit”…

Mi volt Májer Lajos titka? Van-e egyáltalán titka a zseniknek, vagy náluk a pazar, kiszámíthatatlan megoldások csak úgy jönnek, zsigerből, „séróból”? Ördögien cselezett, és annak ellenére, hogy oly távol volt tőle a nehézsúly, mint Makó Jeruzsálemtől, a fogaikat vicsorgató védők nehezen tudták felborítani. Ha azonban ki kell emelni játékának valamely elemét, azt citálnánk: a korszak cselgépeivel, a labdára rácsavaró dribliművészekkel ellentétben, „Matyi” remekül érezte az összjátékot, előkészítőként is utolérhetetlennek bizonyult.

Szabó József, a hajdani játékostárs ma is elérzékenyül, ha barátjáról faggatjuk: „A góljaim többségét az ő beadásaiból szereztem. Tudtam, merre, mikor cselez, mikor jön a beadás, hova érkezik a labda, vagy nekem hova kell mozdulnom, hogy oda érkezzen. Szinte testvérek voltunk, nemcsak a pályán, de azon kívül is. Szenzációs futballista volt, a csapat támadójátékának mozgatórugója. Én különösen sokat köszönhetek neki, nélküle nem lettem volna az, aki voltam a pályán. A sors kegyetlensége, hogy az akkori rendszer miatt nem mehetett külföldre és nem vihette többre, amibe nagyon nehezen törődött bele.”
Májer Lajos – egy évtizednyi klubtagsággal a háta mögött – alapembere lett az 1984-85-ös szezonban, az UEFA-kupában menetelő Vidinek. „Matyi” kapcsán a legtöbben alkalmasint a madridi döntőre, a Bernabeu stadionban lőtt győztes góljára, majd a szinte önkívületben végigsprintelt gólörömére emlékeznek. Pedig „élete meccsét” ősszel, Párizsban, a PSG ellen játszotta… Tökéletes passzt centerezett Szabó „Tyantyi” fejére, aztán a védő orra előtt húzogatva a labdát szolgálta ki a gólt rúgó Csongrádit – az a „poén”.hogy a meccs kapcsán ez a felsorolás még bőven folytatható volna. A franciák elleni visszavágón az ő góljával nyertünk, majd nagy meccsei voltak a Partizan Beograd ellen is. Bár a jugók elleni párviadal
Szabó Józsi „mennybemenetelét” hozta, ki ne emlékezne, hogy a ’Matyi” milyen gonosz gólt gurított a kivetődő kapus alatt…

Tiber László, az egykori csapattárs, így emlékszik rá: „Nagyszerű játékos volt, a maga idejében Magyarországon a posztján az egyik legjobb. Már fiatalon is jellemző volt rá a bátorsága, nem ijedt meg a legkeményebb védőtől sem. Alacsonyan volt a súlypontja, szinte lehetetlen volt feldönteni, remekül fedezte a labdát. Ördöngösen, kiszámíthatatlanul cselezett, sokszor annyira, hogy mi sem tudtuk mi következik, mit fog csinálni. Ugyanakkor kiváló közösségi ember is volt, akit mindenki szeretett. Nem hiszem, hogy lettek volna ellenségei. Meggyőződésem, hogy legalább annyira jó edző lett volna belőle, mint amilyen játékos volt, ha nem hal meg tragikus hirtelenséggel.”

Kár, hogy az UEFA-kupa menetelés tulajdonképpen az ő karrierjére is pontot tett. Pedig, még csak 29 éves volt. Örökre tüske maradt benne, hogy hiába voltak jó ajánlatai külföldről, számára a „profi karriert" az osztrák ASK Bruck és a nyugat-német TSV Straubing jelentette. 1987-ben nem kapott szerződést a Videotontól, Győrbe, az ETO-hoz került, de hamar visszatért Sóstóra – itt volt itthon. 1988 nyarán, a Siófok ellen (4-3) játszotta utolsó NB I-es meccsét.

Tíz évvel később aztán, 1998. szeptember 20-án örökre elment közülünk. Pótolhatatlan űrt hagyott maga után.