A középiskolás évek a legtöbb ember számára az útkeresést jelentik. Ebben az életkorban fogalmazódik meg a legtöbb kétely saját magunkkal és a világgal szemben. Csapatunk új vezetőedzője viszont már 16 évesen tudta, hogy minek szeretné áldozni az életét. Bár maga is élvezte a játékot, elsősorban abban lelte örömét, hogy foci bajnokságot szervezett az iskolában, és elkezdett edzői fejjel gondolkodni.

José Manuel Martins Teixeira Gomes 1970. augusztus 28-án, a Portugália északi részén fekvő Matosinhosban született, egy meglehetősen nehéz anyagi körülmények között élő családban. Azóta igencsak hosszú utat járt be, számos neves európai klubnál dolgozott, míg eljutott Székesfehérvárra. A vidi.hu-nak szívesen mesélt a tapasztalatairól.

Gyerekkoromban a helyi amatőr csapatban játszottam, és elég gyorsan rájöttem, hogy a labdarúgás, a sport sokkal mélyebben érdekel annál, mint hogy csak jól érezzem magam a srácokkal együtt szaladgálva a pályán. A tudományos része vonzott, a fizikai felkészítés, a taktika, a szervezés, az irányítás. Eldöntöttem, hogy testnevelés szakra fogok járni az egyetemen, és közben máris elkezdtem gyerekekkel foglalkozni. Tizenkilenc évesen megkaptam az első edzői felkérésemet egy amatőr csapattól. Nagyon hasznos volt számomra, hogy amit az egyetemen elméletben tanultam, azonnal ki tudtam próbálni a gyakorlatban. A tanáraim is azonnal észrevették a kérdéseimből, hogy más szinten gondolkodom a témában, mint a csoporttársaim. Közben persze a Portugál Labdarúgó Szövetség szakedzői képzéseire is beiratkoztam. 1995-ben mindössze 25 éves voltam, amikor a másodosztályú Pacos Ferreiránál felkértek másodedzőnek. Az edzői stáb kicsi volt, a vezetőedző mellett csak a kapusedző és én voltam benne, tehát az erőnléti edzői feladatokat is én láttam el.

Hogy ilyen fiatalon is jó munkát végezhetett jelzi, hogy a vezetőedző, António Jesús a következő csapatánál is ragaszkodott hozzá, hogy együtt dolgozzanak.

Így van. Életem egyik legnehezebb időszaka volt. Akkor nősültem, diploma előtt álltam az egyetemen, a gyakorlati időmet töltöttem egy iskolában testnevelő tanárként, és erre tőlünk 300 kilométerre ajánlottak profi edzői munkát, a Sporting Covilhánál. Elég sokat ültem autóban akkoriban...

De végül meglett az az egyetemi diploma.

Megszereztem. Aztán mégis inkább visszaköltöztem Porto közelébe. A feleségem angolt tanított egy helyi iskolában, én pedig a Gil Vicenténél töltöttem egy nagyon sikeres időszakot. Feljutottunk az első osztályba, majd a Pacos Ferreira következett, ahol annyira elégedettek voltak velem, hogy hamarosan szerződéshosszabbítást ajánlottak. Alighogy aláírtam, kaptam egy másik felkérést. A Benficától! Mit lehet ilyenkor tenni? Annyira azért nem voltam nagy név, hogy pénzért is kivásároltak volna, viszont ilyen lehetőség ritkán adódik az ember életében. Gondoltam egy nagyot, elhívtam hozzánk a klubom vezetőségét egy kerti grillpartira, és megkértem őket, hogy engedjenek el. Megtették. Képletesen el is égettük a szerződésemet a grillezőn.

A Benficánál Fehér Miklóssal is együtt dolgozott. Milyen emlékei vannak a tragikus körülmények között elhunyt magyar csatárról? 

Fantasztikusan profi szemlélete volt. Mindent a sportnak rendelt alá. Emlékszem, annyira figyelt arra is, hogy mindig regenerálódjon, hogy egyszer bosszúsan értetlenkedett nekem, hogy a portugál szövetség miért ír ki olyan késői meccskezdést, amikor ő, figyelve a bioritmusára, olyankor már le szokott feküdni, aludni. Mindenki úgy gondolt rá, mint egy gyors, erőtől duzzadó támadóra. Nem értem, hogy történhetett ez meg vele...

A Benficánál töltött idő alatt kapta az első olyan vezetőedzői felkérést, amely már az első ligából érkezett. 

A Pacos Ferreira vezetői jól ismertek, és úgy döntöttek, mindössze 32 éves korom ellenére rám bízzák a csapatot. A játékosok egy része idősebb volt, mint én. Ezt követően több klubnál is dolgoztam vezetőedzőként, rengeteg tapasztalatot szereztem, mire végül volt mentorom, Jesualdo Ferreira hívott maga mellé segítőnek a Portóhoz. Számomra gyerekként a Porto jelentett mindent. Szakemberként pedig tudtam, hogy a világ egyik legprofesszionálisabban szervezett klubja. Ha valahol, akkor ott meg lehetett tanulni, hogy hogyan kell mindent a lehető legmagasabb színvonalon elvégezni egy klub irányításában. Az ott eltöltött idő alatt nyertünk egy bajnoki címet, kétszer lettünk Portugál Kupa győztesek, és kétszer a portugál Szuperkupát is megnyertük. 

És szerepeltek a Bajnokok Ligájában. Milyen emlékeket őriz a sorozatról? 

A Bajnokok Ligájában szerepelni semmihez sem fogható érzés. Már amikor meghallja az ember a BL zenéjét, libabőrös lesz tőle. Mindenből a legmagasabb szintet jelenti. Amikor 2009-ben Jesualdót eltiltották, én ültem le a padra vezetőedzőnek. A Manchested United elleni nyolcaddöntő visszavágója volt. Az első meccsen, az Old Traffordon 2-2-es döntetlent játszottunk. Hatalmas volt a várakozás Portóban. Aztán Christiano Ronaldo eldöntötte a meccset. Hatalmas gólt rúgott. Ráadásul nem más ejtett minket ki, mint egy portugál srác, aki akkor a világ legjobb játékosa volt.

Kattintson a videóra Cristiano Ronaldo góljáért

Jesualdo Ferreira ezután is kitartott amellett, hogy bárhová megy, Ön mindig mellette dolgozzon.

Jesualdo a következő két állomáshelyére, a spanyol Malagához és a görög Panathinaikoszhoz is magával vitt. Amikor pedig a Panathinaikosznál sokat betegeskedett, és kórházban kezelték, én irányítottam az együttest.

Aztán mégis külön váltak útjaik.

Ennek az volt az oka, hogy egyszerűen úgy éreztem, szeretném ismét a saját utamat járni, és vezetőedzőként megvalósítani mindazt, amit az elmúlt évtizedekben a labdarúgásról megtanultam. Nem csak egyszerűen arra vágytam, hogy legyen munkám, biztos állásom, hanem arra, hogy létrehozzak valamit, igazi kihívásra vágytam, és ezért hajlandó voltam várni, és több ajánlatot is visszautasítani. Nem akartam olyan helyre menni, ahol a kiesés elkerülése vagy a középmezőny a cél. Végül a Videotonnál azt éreztem, hogy komoly ambíciók vannak a klubnál, és igazán nagy eredményekért dolgozhatok, én pedig mindig is ezt szerettem volna. Itt egyértelműen a bajnoki cím és a rendszeres nemzetközi szereplés a cél. A Videoton egy rendkívül professzionális klub, ahol minden körülmény adott a sikeres szerepléshez, és ahol Paulo Sousa már remekül kikövezte a követendő utat.

Futballszakemberként már sokat megtudtunk Önről, akkor most beszéljünk kicsit José Gomesről a magánemberről. Azt már elárulta, hogy a felesége angoltanár. 

Így van, és van két gyerekünk. A lányom tíz éves, a fiam tizenhárom. Mindketten angol nyelvű iskolába járnak és versenyszerűen úsznak. A fiam azért persze futballozik is.

Elhozza magával a családot Magyarországra?

Most iskolaév közben nem akarok zavart okozni nekik, de ha miden jól alakul, nyáron biztosan idejönnek. Már nézegettem is az itteni angol iskolákat. 

A sok foci mellett mi jelenti a kikapcsolódást az Ön számára?

Van egy házunk, úgy 50 kilométerre Portótól, a városomtól. Már az nagy öröm, ha otthon lehetek a családdal, sétálhatok a kutyámmal, és megmetszhetem a saját növényeimet, amelyek még sosem panaszkodtak, hogy nem profi kertész gondozza őket. Ezek a dolgok igazi kikapcsolódást jelentenek számomra. 

És a családi környezeten kívül van más aminek a foci mellett igazi vonzereje van az Ön számára?

A lovaglás. Amikor gyerek voltam nehéz anyagi körülmények között éltünk, és én gyakran lejártam a közeli lovasklubba, a kerítésen kívülről néztem a gazdag gyerekeket, ahogy gyönyörűen lovagolnak. Tíz évesen elkezdtem minden pénzemet összegyűjteni egy malacperselybe, hogy be tudjam fizetni magam lovaglásra. Nagyjából 50 eurónak megfelelő összegre lett volna szükségem egy tízalkalmas lovastanfolyamra. Úgy egyévnyi gyűjtögetés után összetörtem a malacperselyt, de csak 40-42 eurónyi pénz volt benne, ezért bármit elvállaltam, cipőpucolást, autómosást, hogy összejöjjön a maradék. Amikor meglett, nagyon boldog voltam. Persze, lovasfelszerelésre nem tellett. Csizma helyett tornacipőben mentem, és elkértem nagyapám egyik nadrágját, mert oldalt olyan bő szabású volt, mint a lovasnadrágok. Annyira élveztem a lovaglást, hogy napi kétszer mentem, és öt nap alatt lejárt a tízalkalmas bérlet. De azóta is nagyon szeretek lovagolni, és később középiskolás koromban beneveztem néhány díjugrató versenyre is. Nagyon szeretném, ha egyszer lenne egy saját lovam.

Ezek szerint a természethez jobban vonzódik, mint a digitális társadalom nyújtotta kikapcsolódási lehetőségekhez.

Igen, a szabadtéri tevékenységek kötnek le, legyen az foci a barátokkal, futás, vagy kerékpározás.

Étkezés szempontjából, milyen az ízlése? 

A hagyományos portugál konyhát kedvelem. Abban sok zöldség van, és természetesen remek olívaolaj.

Mit tart az eddigi legnagyobb sikerének?

Nem elsősorban egy konkrét eredményre vagyok büszke, hanem arra, hogy bárhol is dolgoztam, mindenhol sikerült megőriznem a jó emberi kapcsolatokat. Pedig kiélezett versenyhelyzetekben, győzelmi kényszer alatt, ez nem is olyan könnyű. Nekem viszont mindenhol sikerült olyan nyomot hagyni magam mögött, hogy ha most Magyarországról bárki felhívja bármelyik korábbi állomáshelyemet, és megkérdezi, hogy mit gondolnak rólam, nem tartok tőle, hogy bármi rosszat hallana, nincs semmi takargatni valóm. 

Akkor nincs is olyan, ami feldühíti, amikor igazán mérges valakire.

Dehogynem, amikor úgy szenvedünk vereséget, hogy valaki a csapatból nem tett meg mindent a győzelem érdekében. Ki lehet kapni, ez olykor előfordul, de azt nem tűröm el, ha valaki nem a maximális teljesítményt nyújtja annak érdekében, hogy sikeresek legyünk.

Fontosnak tartja a nyelvtanulást, a gyermekei angol iskolába járnak, Ön beszél a portugál mellett spanyolul, franciául és angolul. A magyar nyelvből már sikerült pár szóval megbarátkoznia?

Amikor idejöttem, az első kifejezés, amit kértem, hogy tanítsanak meg nekem magyarul ez volt: bajnoknak lenni. Ez a legfontosabb, amit mondani akarok!

(fotók: Fourfourtwo.hu/Takács József, rtp.tp, tvi24.iol.pt, vidi.hu/Kupeczik Krisztián)