Korsós Attila egyaránt meghatározó játékosa volt a Vidinek és vasárnapi ellenfelünknek, az Újpestnek. Tőlünk lett válogatott játékos első fehérvári korszakában, majd azután, hogy a Megyeri útra igazolt, és ott bajnoki címet szerzett, még kétszer visszatért a Vidihez. Válogatottság és az idegenlégiós élet után jelenleg Győrben él, és a helyi labdarúgóélet aktív résztvevője.

Kezdjük azzal, hogy kicsit távolabbra, csütörtökre tekintünk: Lisszabonban zárjuk az évet. Mit vár attól a mérkőzéstől?

Először is gratulálni szeretnék a Vidi őszi Európa Liga-szerepléséhez. Követtem a csapat mérkőzéseit, és azt kell, hogy mondjam, a győzelmeket nem a véletlennek köszönhették a fiúk, megdolgoztak érte, és egyik meccsen sem voltak alárendelt szerepben. Sőt, ha egy kicsivel több szerencséjük van, akkor még több pontot összeszedhettek volna. Összegezve azt látom, hogy nagyon jó úton haladnak Székesfehérvárott, bízom benne, hogy ez látszik majd Lisszabonban is.

Vasárnap az év utolsó bajnoki rangadóján hazai pályán fogadjuk az Újpestet. Ön játszott mindkét klubban, hogyan emlékszik vissza a két klubnál eltöltött évekre?

Mindkét helyen nagyon jól éreztem magam, jó társakkal focizhattam együtt, sőt, egy kivételtől eltekintve a vezetőségre sem lehetett panaszom. A Vidinél lettem válogatott focista, és egy hajszálon múlott, hogy nem maradtam a klubnál egészen hosszú időre. De jött az Újpest ajánlata, és a lila-fehérekkel csodás korszakot írhattam. Bajnokok lettünk, kupadöntősök, én pedig valójában Újpesten lettem igazán jegyzett focista, és onnét igazoltam el először külföldre, az osztrák Salzburghoz. Aztán összevesztem Kistelekivel Istvánnal, és mégis távoztam a Megyeri útról. Végül a vándorlásaimat követően 2003-ban az zárta le fehérvári korszakomat, hogy akkoriban már nem nagyon volt pénz a csapatnál, és meguntam, hogy öt hónapig nincs fizetés. Az még egy más kor volt persze. Viszont a várost nagyon szerettem, és azt hiszem, hogy a szurkolók is kedveltek engem.

Kérem, hogy elevenítsen fel pár emlékezetes mérkőzést a két klub között!

Az Újpest elleni találkozóknak mindig különleges hangulata volt. Persze a két csapat közötti legemlékezetesebb összecsapás, amelyen a pályára léphettem, az mégis az volt, amikor 1998-ban az Újpesttel Székesfehérváron lettünk bajnokok, és a meccs után dobáltuk fel a levegőbe Várhidi Pétert, az edzőnket. De engem még akkor sem kezdtek ki a fehérvári szurkolók, akkor is a legnagyobb szeretettel fogadtak. Vidis színekben pedig felsorolni sem tudom, hogy milyen sok felejthetetlen mérkőzésen léphettem pályára.

Mit vár a vasárnapi mérkőzéstől?

Azt látom, hogy a nemzetközi kupaszereplés sokat kivett a csapatból, ezért korábban a bajnokikon nem mindig tudta azt nyújtani, amire igazán képes. Az Újpest pedig egy olyan együttes, amely feljövőben van, mérkőzésről-mérkőzésre egyre jobb és jobb játékot produkál. Ám ez ezúttal kevés lesz. Vasárnap győzni fog a Vidi, méghozzá két góllal, ennyivel érzem jobbnak a hazaiakat. Üzenem a srácoknak, hogy hajrá, egy jó alapozással és nagyszerű tavaszi meneteléssel odaérhetnek a bajnokságban az elejére. Győrben játszom az öregfiúknál, így aztán hallom, hogy Győrben nagyon bíznak abban, hogy megnyerik a bajnokságot, de hadd legyek őszinte: bár itt lakom, azért én azt szeretném, ha mégis a Vidi lenne a bajnok.

Fotók: www.vbke.hu - Kupeczik Krisztián - 2003