Karsai László közel két évtizeden keresztül volt a Videoton meghatározó játékosa. Sokan a '70-es évek legjobb fehérvári labdarúgójaként emlékeznek rá, aki 19 és 21 éves korában is feljutáshoz segítette klubunkat, majd 1976-ban majdnem bajnokságot nyert a csapattal. 1970-1979 között nyolcszor szerepelt a magyar válogatottban, egy gólt szerzett. Az egykori közönségkedvenccel beszélgettünk.

1967-ben jutott fel először az NB I-be a Vidi, a 19 éves Karsai Lászlóval a  soraiban, aki 31 meccsen 11 gólt szerzett, főszerepet vállalva a sikerben. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?

Akkoriban még a Berényi úton játszottuk a meccseket, fantasztikus esemény volt a város, a csapat és saját magam szempontjából is. Egy évvel korábban, 19 évesen, 1966-ban kerültem a Vidihez az MTK-ból, fél évet kellett várnom az akkori szabályok értelmében és '67-től játszhattam rendesen. Olyan játékosok voltak a társaim, mint Kű Lajos, Bognár Ferenc vagy Tímár Mihály.

	A Videoton FC első NB I-es csapata. A legendás, tiszta piros felsőben játszó gárdáról készült képen az alsó sorban, jobbról a második Karsai László.

Hány néző előtt játszott az akkor még VT Vasas néven szereplő gárda?

Fokozatosan emelkedett a nézőszám, ahogy a gyűjtöttük a pontokat, és kerültünk egyre közelebb a feljutáshoz. 2-3000 néző járt ki akkoriban, de ne felejtsük el, hogy a másodosztályról beszélünk.

Az első év (aminek kezdete előtt a klub neve Videoton SC-re változott - a szerk.) viszont nem volt túl fényes, bár majdnem sikerült a bravúr, vagyis a bennmaradás. Mi volt az oka, hogy csak átutazóban jártak a legmagasabb osztályban?

Való igaz, az első év nem volt túl sikeres. Ősszel elég sok pontot veszítettünk, mondhatjuk nyugodtan, hogy pofozógépek voltunk, hiszen 4, 5, 6 gólt is kaptunk, főleg a pesti csapatoktól. Télen Kárpáti Bélát Németh Lajos váltotta a kispadon, és tavasszal annyi pontot szereztünk, hogy kis szerencsével bennmaradhattunk volna. Sajnos kiestünk, de egy-két új igazolással végül nagyon összeállt a csapat, toronymagasan nyertük meg a másodosztályú bajnokságot, és innentől már megragadtunk az elsőosztályban. Egyre jobban szerepeltünk, válogatottakat is adott a gárda Fejes Gábor és jómagam személyében. Rendes sportélet kezdődött Fehérváron, többek között megépült a mai stadion elődje és a Videoton Oktatási Központ is.

Az egyre jobb szereplés tetőpontja az 1975-'76-os szezon volt, amikor végül a második helyen végzett a csapat, Ön pedig a posztján a szezon legjobbja lett. Nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy bajnokságot nyerjenek...

1976-ban volt az évtized legnagyobb sikere, ami mégsem felhőtlen, hiszen az emlékezetes, utolsó fordulóban lejátszott Fradi meccs miatt nem lettünk bajnokok. 27-28 éves, hasonló kvalitásokkal rendelkező futballisták voltunk, nyugodtan mondhatom, hogy pályafutásunk csúcsán, pont arra vártunk, hogy pár évvel a karrierünk vége előtt valami nagyot alkossunk. Az ismert körülmények között sajnos ez nem sikerült.

Ezt követően már nem sikerült hasonló eredményt produkálnia ennek a csapatnak, és egyre több fiatal kopogtatott az első keretnél. Hogyan ment nekik a beilleszkedés, milyen volt az évtized második fele?

Kovács Ferenc edzősége idején kezdtek beépülni a fiatalok, akik aztán később meghatározó játékosok lettek. Végh Tibor, a Disztl testvérek, Csongrádi Ferenc, Májer Lajos, kicsit később Horváth Gábor mind mind ekkor bontogatták a szárnyaikat. Fokozatosan kerültek a csapatba, és ők már a gerincét adták a későbbi sikercsapatnak. Az 1979-es 9. helyezést leszámítva végig a dobogó alatt végeztünk, a negyedik-ötödik hely környékén.

1981-ben az osztrák másodosztályú Eisenstadthoz igazolt és belekóstolt a profi világba. Elég korán hazatért, miért?

Ausztriában újra együtt játszhattam Kű Lajossal és a csapat tagja volt még egy magyar, Pusztai Zoltán. Megnyertük a bajnokságot és felkerültünk az első osztályba, de sajnos sérülést szenvedtem, úgyhogy nem tudtam annyit kint játszani, amennyit szerettem volna. Annyira azért rendbehoztak az orvosok, hogy Veszprémben még elfocizgattam 1982-'83-ban. Ott a területi bajnokságot nyertük meg, és felkerültünk az NB II-be, úgyhogy a Vidi után is belefért még egy-két kisebb siker.

36 évesen fejezte be a labdarúgást, mihez kezdett utána és hogy telnek a napjai 2012-ben?

A pályafutásom befejezése után sajnos rossz döntést hoztam, és a játékvezetést választottam az edzősködés helyett. Útközben jöttem rá, hogy ez nem egy nekem való szakma. Ha előbb elkezdem az edzői karriert, akkor talán többre vihettem volna. Később azért megtaláltam az utat a kispadhoz, hiszen edzősködtem a Vidi utánpótlásánál, az Ikarusnál, majd egy fehérvári általános iskolában tanítottam, mielőtt nyugdíjba mentem. Manapság tehát már nyugdíjasként élek, tavasztól őszig Balatonalmádiban töltöm az időt a feleségemmel, unokázunk, élvezzük az életet.

Mennyire követi figyelemmel a Vidi szereplését, és hogy látja a mai csapatot?

Természetesen figyelemmel kísérem, és boldogsággal tölt el a Vidi szereplése, nagyon szurkolok nekik, hogy minél jobb eredményt érjenek el az Európa Ligában és a következő bajnokságban is.