Csak így egyszerűen. Nem is becenév, inkább afféle epitheton ordnance, amelyet hallva mindenki tudja, hogy nem lehet más, mint Kovács József, a Videoton SC történetének egyik legjobb játékosa, a hetvenes évek legjobb magyar középhátvédje-középfedezete. Az ünnepelt, aki április 8-án, 60. születésnapján köszöntöttünk.

A futballban boldog emlékezetű hetvenes években nem volt egyszerű ilyen becenevet kiérdemelni. Kellett hozzá a hallatlan magabiztosság, a legnehezebb helyzetekben is megfellebbezhetetlen hidegvér, elegancia.
A mai, rohanó futball hívei, hajlamosak a beckenbaueri, Kovács József-i középhátvéd-játékot azzal lekicsinyleni, próbálnák-e manapság megtenni, hogy inkább elengedik a csatárt, mintsem felrúgják… Hatalmas butaság ez! Kovács József is „odalépett”, ha kellett – csak neki ritkán volt erre szüksége: sok mindent meg tudott oldani parádés helyezkedésével, ütemérzékével, azzal a technikai képzettséggel, amely a teremfutballban például talán az ország legjobbjává emelte.
Balatonlelléről került Székesfehérvárra – rokonok védőszárnya alá. Bognár Ferenc, az élvonalba jutott Vidi szellemi vezére a nagybátyja, így volt, aki egyengesse az „Öcskös” útját. A tizenöt évesen Fehérvárra került srác nagyszerű társakkal, Szabó II-vel, Kű Lajossal játszott már az ifiben is. Gyorsan átugrálta a lépcsőfokokat, bekerült a fakóba, majd hamar az NB I-es Vidibe is: első élvonalbeli szezonunkban, 1968-ban, már tavasszal játszott a nagyok között, Csukovics helyett, csereként lépett pályára. Még tinédzser volt…
A következő tizenkét évben kihagyhatatlan lett a csapatból, teljesítménye, klubhűsége okán korszakos egyéniség, legenda vált belőle. Több mint háromszáz (315) NB I-es meccsen játszott a Vidiben. (A 78 dózsás mérkőzésével együtt, majdnem elérte a 400-at – 395). Érdekes, hogy középhátvéd létére az első húszban van a klub NB I-es góllövőlistáján is: 17 góljának döntő többségét 20-30 méterről, átlövésből szerezte.
Bár a hetvenes években, rengeteg vidéki játékos kapcsán mondták, „és akkor hányszor lett volna válogatott, ha pesti csapatban játszik”, Kovács Józsefnek nincs oka a panaszra, pláne a szégyenkezésre: 18-szoros válogatottnak mondhatja magát.
Csábították persze őt is „nagycsapatok”, de úgy érezte, kapott annyit a Viditől, hogy itt maradjon. Aztán a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján úgy hozta az élet, hogy családi okból Budapestre, a Dózsához szerződött. Azt nyilatkozta akkor: „Sajnálom, hogy válaszút elé kerültem. Életem legszebb éveit töltöttem Fehérváron, ezt soha nem fogom elfelejteni. Szívesen fejeztem volna be a Videotonban a pályafutásomat itt, ahol futballista lett belőlem. A klubhűséget sokra becsülöm, a családi kötelék azonban még ennél is erősebb”.
Érdemes idézni egy másik nyilatkozatát is, amelyből sokat megtudunk az akkori idők futballjáról: „Az edzőm, Turai András (az 1969-es, NB I/B-s szezonban dirigálta a Vidit – a szerk.) nem tagadta, hogy nem tart komoly játékosnak, szerinte egy hátvéd ne akarja színezni a játékot, szerezze meg a labdát és vágja előre, oszt’ annyi. A következő évben Kovács Imre lett az edzőnk, a legjobb tréner, akivel Fehérváron dolgoztam. Mindig betartotta a három lépés távolságot a játékosoktól, de mindenféle előítélet nélkül viseltetett mindenkivel: csak a játéktudás számított, semmi más. Nagyvonalú és kimért volt egyszerre, nem mellékesen a szakma mestere. Akárcsak az őt követő Kovács Ferenc, akivel az addigi legjobb eredményeinket értük el. Ezek a régi, jó értelemben vett igazi mesterek adták a legtöbbet nekem, kár, hogy az akkor bevezetett és méltán utált követelményrendszer, amely az egész NB I-es mezőnyt egyetlen masszaként kezelte, egyetlen sémába kényszerítette, pont az ilyen magasan képzett edzők kezét kötötte meg. Persze, utólag mit bántuk volna az egészet, ha mondjuk egy bajnoki cím a jutalma, de az 1975-76-os bajnokság legjobb csapata nem nyerhette meg a bajnoki címet, mert az Üllői úton Müncz játékvezető másképp döntött… Azon a meccsen, 1-0-s vezetésünknél lőttem egy szabályos gólt, amit nem adott meg, majd nevetséges indokkal kiállította Májert, régi történet, mindenki ismeri. A Fradi lett a bajnok, mi zokogtunk az öltözőben és az MLSZ elnökét, Kutas Istvánt, akit a követelményrendszer bevezetése miatt amúgy is nagyon szerettünk, kevéssé cizellált stílusban küldtük el valahová, amikor bejött az öltözőbe, hogy „megvigasztaljon” minket. Akkoriban szinte csak Pest számított a fociban, nem nagyon lehetett bázisnak tekinteni a vidéki bázisokat. Pont ezért lett volna óriási dolog megnyerni azt a bajnokságot. Mindenben le voltunk maradva: a vezetőink ártatlan amatőrök voltak a pesti nagykutyákhoz képest, mi játékosok szintén: rég válogatott voltam már, amikor még mindig Bognár Feriéknél laktam albérletben, és amikor végre oda mertem állni a kérésemmel a vezetők elé, hogy segítsenek lakáshoz jutni – 26 éves elmúltam, évek óta a Videotonban játszottam – simán elhajtottak…”
Kovács József sem kivétel – sajnos – ő is azon Vidi sztárok közé tartozik, akivel múltjuk, érdemeik ellenére, méltánytalanul elbántak az akkori vezetők. 1980 nyarán a Wiener SC remek ajánlattal jelentkezett a „magyar Beckenbauerért” – a „főnökök” nem engedték el. Ő pedig kijelentette, soha többé nem játszik a Vidiben. Később azután, hiába jöttek új vezetők – köztük Szalmási Tamás, a korábbi játékostárs – Kovács József úriember, nem másítja meg a szavát.
Az Újpest hívó szavára mondott igent, pont tíz évvel azután, hogy először hívta az akkor Közép-Európa egyik legjobbjának számító Dózsa. A sors fintora, hogy lehúzott ugyan egy fél évtizedet lilában, nyert két MNK-t (az egyiket éppen a Vidi ellen), de pesti pályafutása nem lett olyan sikeres, mint amilyet megérdemelt volna.
A közvélemény, a szurkolók számára ő örökre a Videoton Kovács Józsefe marad. A klub korszakos legendája, a „magyar Beckenbauer”.