- Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról, hogyan nőttél fel és hogy lett belőled labdarúgó?

Nagyon nehéz körülmények között nőttem fel. Két bátyám van, vagyis a szüleimnek három gyerekről kellett gondoskodniuk. Édesapám minden nap 12 órát dolgozott, de csak napi 15-20 eurót fizettek neki, ebből kellett eltartania a családot. Szerettem ugyan gyerekként focizni a barátokkal, de arra nem volt lehetőségem, hogy edzésekre járjak, arra meg pláne nem, hogy saját futballcipőm legyen. Abban a faluban, ahol laktunk, élt egy futballedző, aki tudta, hogy szeretek focizni, és tisztában volt a nehéz helyzetünkkel is. Ő egy szomszédos városban edzősködött és felajánlotta nekem azt, hogy hétvégente, ha van kedvem, játszhatok a csapatában és nem kell hétközben edzésekre mennem. Természetesen nagyon örültem a lehetőségnek. Akkoriban úgy néztek ki a napjaim, hogy reggelente iskolába mentem, majd suli után a falu szélén vigyáztam tíz tehénre sötétedésig. Állandóan a hétvégéket vártam, mert akkor tudtam focizni menni, de próbáltam hasznosan tölteni azokat a délutánokat is, amikor a tehenekre kellett vigyáznom, ezért nagyon sokat futottam azokon a dombos területeken, ahol az állatok legeltek. A futás volt az én napi edzésem. Körülbelül egy éven keresztül teltek így a napjaim, hétközben iskola és munka, hétvégente pedig foci.

- Mikor tudtál már jobban koncentrálni a játékra?

Később, amikor látták, hogy ügyesen focizok, akkor lehetőséget kaptam arra, hogy a fővárosban, Pristinában játsszak a koszovói Arsenalban, viszont oda már el kellett járnom edzésekre is. Tőlünk körülbelül három órányi buszútra volt a főváros, szóval naponta legalább hat órát buszoztam iskola után azért, hogy edzeni tudjak. Mondanom sem kell, óriási áldozatokat hozott a családom azért, hogy mindennap Pristinába tudjak utazni, hiszen 10 euróba került naponta a buszozásom, amit édesapám keresete nem tudott fedezni. A szüleim azonban nem adták fel, volt, hogy rokonoktól, barátoktól kértek kölcsön azért, hogy én Pristinába tudjak utazni edzésre. Tisztában voltam azzal, mekkora áldozatot hoztak a szüleim értem, ezért minden edzést rendkívül komolyan vettem, sosem csaltam el egy fekvőtámaszt sem, vagy ha futni kellett, nem vágtam le a köröket.

(Fotó: Lirim Kastrati archívuma)

Már majdnem 15 éves voltam, amikor edzőmeccset játszottunk az albán Shkëndija Tiranë korosztályos együttesese ellen és mivel jól ment a játék ellenük - lőttem két gólt és kiosztottam két gólpasszt - ezért jött a lehetőség, hogy igazoljak hozzájuk. Tiranában egyfajta akadémia várt rám, ez pedig megkönnyítette a helyzetemet abból a szempontból, hogy nem kellett napi hat órákat buszoznom, így a családom támogatásával elfogadtam a lehetőséget. 15 évesen teljesen egyedül nem csak egy új városba, de egy új országba is kerültem. Az akadémián sokan voltunk külföldiek, minden szobában négy játékos lakott, de ez egyáltalán nem zavart engem, boldog voltam, hogy végre nem kellett a szüleimnek rám költeniük az összes pénzüket. Délelőtt tanultunk a helyi iskolában, majd pedig minden délután edzésen vettünk részt. Persze nehéz volt ilyen fiatalon elszakadni a szülői háztól, a családomtól és barátaimtól, de tudtam, hogy a labdarúgás az egyetlen lehetőségem, hogy kiszakadjak a szegénységből és nagyon motivált voltam amiatt is, mert mindent vissza akartam adni a szüleimnek, amit tőlük kaptam. Az akadémiai évek alatt is folyamatosan támogattak apuék anyagilag, havonta legalább 50 eurót kaptam tőlük, amit étkezésre és az akadémiai szállásdíjamra költöttem. Három évig voltam Tiranában, szerintem sokat fejlődtem ott, sok jó meccset játszottam és az akadémián néhány felvétel is készült ezekről a mérkőzésekről. Ezekből összevágtam egy kis videót, amit feltöltöttem a YouTube-ra igazából mindenféle cél nélkül, mégis ennek köszönhetően találtak meg a menedzserek.

(Fotó: Lirim Kastrati archívuma)

- Az ő segítségükkel igazoltál Horvátországba?

Igen, az egyik menedzser, aki a legkitartóbb volt, megígérte, hogy minden szükséges dokumentumot elintéz nekem Horvátországban, így kerültem a Lokomotiva Zágrábhoz. Az első edzés után az elnök odajött hozzám és közölte, hogy félprofi szerződést tud ajánlani nekem. Megmondom őszintén, nem is érdekelt az összeg, örömmel fogadtam el a lehetőséget. Az volt a fontos számomra, hogy futballozhassak. Sajnos az első három hónapban adminisztrációs okok miatt nem léphettem pályára a bajnokságban. Ez azonban nem szegte a kedvemet, naponta háromszor mentem edzeni a konditerembe, emellett kétszer edzettem együtt a csapattal minden nap, esténként pedig egyedül futottam. Nehéz időszak volt számomra, de nem adtam fel. 2017 nyarán igazoltam a Lokomotivához, de csak fél évvel később, 2018 februárjában léphettem pályára először. Első profi meccsemet az NK Istra ellen játszottam, nem ment rosszul a játék, de kikaptunk 1-0-ra. A következő meccsem a Dinamo Zágráb elleni idegenbeli bajnoki volt, melyet 4-1-re megnyertünk. Kiharcoltam egy tizenegyest és szereztem két gólt, ez volt a Lokomotiva történetének első bajnoki győzelme a Dinamo otthonában. Sosem felejtem el azt a meccset.

Úgy gondolom, attól kezdve követték a pályafutásomat a Dinamo Zágrábnál és végül 2020 telén leigazoltak, de a tavaszi szezont még a Lokomotiva csapatában töltöttem kölcsönben, az idény végén pedig bekerültem a szezon álomcsapatába, úgyhogy a 2020/2021-es bajnokságban már a Dinamoban szerepeltem. Az első néhány hónap nagyszerű volt, sokat játszottam, jól is ment a játék, de aztán a szezon második felében már kevesebb lehetőséget kaptam, amivel természetesen nem voltam kibékülve. Jeleztem a vezetőség felé, hogy amennyiben nem számítanak a játékomra, akkor engedjenek el, mert fiatal vagyok ahhoz, hogy a kispadot koptassam. Végül jött a Legia Varsótól egy olyan ajánlat, amellyel a klub is és én is jól jártunk, így Lengyelországba igazoltam, azonban ott sem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem.

- Így elbúcsúztál Lengyelországtól és a Vidibe igazoltál.

Leegyszerűsítve így történt, de azt tudni kell, hogy idén nyáron több komoly megkeresésem is volt, de valamennyi klub közül a Vidi volt számomra a legszimpatikusabb. Mielőtt elfogadtam a klub ajánlatát, beszéltem Sallói István sportigazgatóval és Michael Boris vezetőedzővel is és nagyon jólesett, hogy mindketten szerették volna, ha Székesfehérvárra igazolok. Az egyik legfontosabb dolog egy játékos számára, ha érzi a bizalmat. A két szakemberen kívül korábbi csapattársammal, Myrto Uzunival is beszéltem a magyar labdarúgásról és a Vidiről is, ő is csak jókat mondott mind a bajnokságról, mind pedig a székesfehérvári csapatról. Azóta áttanulmányoztam a klub történelmét, tudom, hogy milyen remek eredményeket ért el a székesfehérvári csapat, büszke vagyok arra, hogy ennek a klubnak a mezét viselhetem.

- Milyenek az első személyes tapasztalataid a klubról, a városról?

Már az első néhány nap után meggyőződtem arról, hogy jó döntést hoztam, amikor a Vidi ajánlatát fogadtam el. A körülmények kiválók, a csapattársak gyorsan befogadtak, az edzések minősége és színvonala is nemzetközi. Székesfehérvárt is sikerült már valamennyire felfedeznem, nagyon magával ragadott a gyönyörű belváros, egy percig sem gondolkoztunk azon a barátnőmmel, hogy ide fogunk költözni. Van egy öthónapos csodaszép kislányunk, úgy érzem, a legjobb helyen vagyunk most minden szempontból. 

- Fiatalabb korodban volt kedvenc futballistád akire példaképként tekintettél?

Nemcsak fiatalabb koromban, hanem mind a mai napig Cristiano Ronaldo az a játékos, akire példaképként tekintek. Rendkívül nagy inspirációt jelentett az ő karrierje számomra, hiszen hozzám hasonlóan ő is a nulláról indult, mindenért nagyon keményen meg kellett küzdenie. Az emberek többsége már csak a csillogást látja a futballisták esetében, de azt, hogy milyen út vezetett odáig, csak kevesen tudják. 

- Mik az álmaid a labdarúgásban, amelyeket szeretnél valóra váltani?

Nem szoktam álmodozni, célkitűzéseim vannak, amelyekért keményen harcolok. Most a legfontosabb célom, hogy minél jobb játékkal, gólokkal, gólpasszokkal segítsem a Vidit. Mint minden futballista, én is szeretnék egyszer az öt európai top-liga valamelyikében szerepelni. Talán a Bundesliga és a La Liga állnak hozzám a legközelebb, de ha Angliából, Franciaországból vagy épp Olaszországból fognak egyszer ajánlatot letenni elém, akkor sem leszek elégedetlen (nevet). Ez azonban odébb van még, viszont tudom, hogy milyen messziről indultam és útközben rájöttem, hogyha elég kitartó az ember és hisz saját magában, akkor képes valóra váltani a céljait. De ahogy mondtam már, nem a távolabbi jövőn elmélkedem, hanem a mostani feladataimat akarom a legjobb tudásom szerint elvégezni. 

- Akárhogy is alakul a karriered, azt hiszem a családod már így is nagyon büszke rád amiatt, hogy honnan hova sikerült eljutnod. Ad ez számodra extra erőt a pályán?

Igen, ez így van, az egész családom boldog amiatt, hogy látják, mennyi mindent sikerült elérnem 23 éves koromra. Büszkék rám, és ez jó érzéssel tölt el és igen, mondhatjuk, hogy ez egyfajta extra erőt ad számomra a pályán. De nem csak a családom büszke rám, hanem azok az emberek is, akikkel egy faluban laktam gyerekként. Amikor Horvátországba igazoltam, az első mérkőzéseimet egy nagy kivetítőn nézték a település központjában. Tényleg remek érzés, hogy akárhányszor otthon járok, mindig leszólítanak az emberek az utcán, gratulálnak nekem és elmondják, mennyire büszkék rám. Nem akarok túlozni, de szerintem legalább már száz mezt elajándékoztam az otthoniaknak, alig várom, hogy ismét hazalátogassak és most már olyan Vidi-mezt is tudok vinni ajándékba, melyen az én nevem szerepel.