- Isten éltessen a 60. születésnapod alkalmából!

Köszönöm szépen a köszöntést, jól esik, hogy gondoltatok rám.

- Tavaly nyár óta ismét klubunknál dolgozol, milyen feladatokat látsz el a Vidi utánpótlásában?

Nagyon örülök, hogy egy évvel ezelőtt visszakerültem a Vidihez, igaz most nem edzőként dolgozom az utánpótlásban, hanem koordinátorként, de nagyon jól érzem magam. A Vidi alá tartozó körzetközpontokkal kell rendszeresen kapcsolatban lennem, az edzéseiket kell látogatnom és igyekszem minél több tehetséges fiatalra felfigyelni, akik aztán átkerülhetnek a Vidi utánpótlásába. Fejér megyei klubok tartoznak a Vidi alá, nekik igyekszünk minden szakmai segítséget megadni. Bizonyos időközönként kiválasztó edzéseket tartunk, ahova a legtehetségesebb fiatalokat szoktuk meghívni a megyéből és közülük próbáljuk meg a legjobbakat a Vidi utánpótlásába leigazolni. Külön öröm számomra, hogy azokkal a fiatalabb korosztályokkal foglalkozhatok, akikkel a fiam, Milán is napi szinten dolgozik utánpótlás-edzőként itt a Vidinél.

- Néhány nappal ezelőtt, május 22-én volt az UEFA-Kupa-döntő 37. évfordulója. Majd' négy évtized távlatából is mindig eszedbe jut ezen a napon a madridi győzelmetek?

Alapból nem szokott eszembe jutni, azonban mindig emlékeztetni szoktak rá, vagy az ismerőseim, vagy valamelyik internetes sportoldalon olvasom a visszaemlékezést. Ilyenkor azért mindig előtörnek belőlem a szép emlékek és vissza is szoktam nézni a döntő összefoglalóját, ami kellemes érzéssel szokott eltölteni.

- Két éve, amikor a testvéreddel készítettem interjút a 60. születésnapja alkalmából, akkor Péter azt mondta, maradt benne egy kis hiányérzet, ami a karrierjét illeti, hiszen az akkori rendszer nem tette lehetővé, hogy egy játékos külföldre igazoljon, még akkor sem, ha egyébként a tudása alapján rászolgált volna. Benned maradt bármilyen hiányérzet a karriered szempontjából?

Nem, bennem semmilyen hiányérzet nincs. Úgy érzem, a játékospályafutásomból kihoztam, amit abban a korban ki lehetett hozni. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen Belgiumban olyan csapathoz kerültem, amelyik állandóan a bajnoki címért harcolt, kétszer meg is nyertük, egyszer pedig a kupát is elhódítottuk az alatt az öt év alatt, amit a Club Brugge-nél töltöttem. Büszke vagyok arra, hogy olyan klubban szerepelhettem külföldön, amely akkoriban a nemzetközi szintéren is meghatározó együttesnek számított. A mai napig nagyon jó kapcsolatot ápolok a belgákkal, nem is olyan rég kint jártam Brugge-ben, sok régi ismerőssel találkoztam. Folyamatosan nyomon követem a csapat szereplését, nagyon örülök, hogy idén megnyerték a belga bajnokságot. De nem csak külföldön, hanem itthon is szép sikereket értem el. A Videotonra mindig úgy tekintek, mint az otthonomra, de Kispesten is két szép évet töltöttem el, ahol a bátyámmal együtt két bajnoki címet ünnepelhettem, emellett pedig 28-szor léptem pályára a válogatottban. Egyetlen dolgot sajnálok a karrieremben, hogy amikor Belgiumból hazatértem a Vidibe, akkor szinte azonnal megsérültem, ami a játékospályafutásom végét jelentette. Ugyanakkor tudatosan készültem már Belgiumban arra az időre, amikor már nem fogok futballozni, ezért odakint elvégeztem a legmagasabb szintű edzői tanfolyamot, tehát úgy jöttem haza játékosként, hogy már volt belga edzői papírom. A sérülésemre úgy tekintettem, mint egy jelre, hogy nekem már nem a pályán van dolgom, hanem a pálya szélén, úgyhogy meg sem műtettem a lábam, hanem elkezdtem edzősködni először a Vidi utánpótlásában, aztán nem sokkal később már az NB I-es csapatot irányíthattam. Edzőként sok helyen dolgoztam az elmúlt 25 évben felnőtteknél és utánpótlásban egyaránt. Minden klubról jó emlékeim vannak, ahol dolgoztam. Mindent figyelembe véve tehát nem maradt bennem hiányérzet és jelenleg is ott vagyok, ott dolgozhatok, ahova mindig is tartoztam.

Nagy idők nagy tanúi rovatunkban Disztl László bemutatkozásának körülményeire emlékezett vissza még márciusban. A videót megtekintheted ide kattintva.