Ahogyan arról korábban beszámoltunk, április 16-án jótékonysági terepfutást szerveznek a csókakői várnál, amelynek bevételével a fiatalon visszavonulni kényszerülő volt játékosunkat, Réti Patrikot támogatják a szervezők (részleteket a nevezésről itt olvashattok). A Nemzeti Sport a verseny apropóján beszélgetett a jelenleg a Vidi-utánpótlásában dolgozó Patrikkal:

Lassan két év telt el azóta, és amikor a megkeresésünket készséggel fogadó Réti Patriktól először azt kérdeztük, honnan volt ereje pozitívan reagálni a nyilvánvalóan sokkoló hírre, így felelt:

„Azért nem volt könnyű feldolgozni. Az első szó, ami eszembe jut az első napokkal kapcsolatban, az a reménytelenség. Gyerekkorom óta éltem a fociban, már hatévesen tudtam, hogy futballista akarok lenni. Móron kezdtem, onnan kerültem a Főnix-Goldba, majd játszottam a Vidiben, a Puskás Akadémiában és Siófokon is. Amikor kétezer-húsz nyarán Gyirmótra igazoltam, úgy terveztem, hogy az NB II-ben felépítem magam, bíztam abban, hogy a későbbiekben még lesz lehetőségem az élvonalban szerepelni. Az álmom már nem valósulhatott meg, egyik napról a másikra kellett leállnom... Az első hét nagyon nehéz volt, de hatalmas támaszt jelentettek a szeretteim és a barátaim. Mondogatták, hogy van élet a foci után, és bár ez jól hangzott, akkor még nem akartam elhinni. Szűk két éve elteltével mégis megerősíthetem, hogy igenis van!”

A MOL Fehérvár az elsők között nyújtott segítőkezet: az utánpótlásban ajánlott neki állást, videoelemzőként.

„Rájöttem, nem omolhatok össze, meg kell találnom azokat a dolgokat az életemben, amelyek boldoggá tesznek – folytatta Réti Patrik. – Ma már azt is kijelenthetem, hogy sikerült. Azon túl, hogy videoelemzőként dolgozom, az U15-ös csapat másodedzőjeként is próbálom hasznossá tenni magam. Mellette a Testnevelési Egyetem szakedző szakára járok, egyidejűleg az UEFA C-licences tanfolyam hallgatója vagyok. Egy másodpercig nem unatkozom, építem a futball utáni karrieremet – ami szerencsére kapcsolódik a futballhoz. Olykor persze szóba kerül, hogy mi lett volna, ha... Mindamellett tudomásul veszem, hogy a sors ezt adta nekem. Mindig is optimista beállítottságú ember voltam. Noha nagyon fájt, hogy a pályafutásomat be kell fejeznem, ráeszméltem arra is, hogy ettől még nincs vége a világnak. A labdarúgás ugyanúgy az életem része, mint korábban volt, a különbség annyi, hogy manapság én igyekszem segíteni a fiatalokat. Már nem az jár a fejemben, hogy úristen, milyen rossz nekem, hanem az, hogy miként tudok tovább fejlődni. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Egy biztos, Fehérváron nőttem fel, szeretek itt lenni. Azért, hogy most már mosolyogva beszélhetek erről, a családomtól kezdve a barátokon és a Vidin át a korábbi klubjaimig sokaknak lehetek hálás, ezúton is köszönöm mindazoknak, akik végig mellettem voltak.”

A teljes cikk elolvasható ide kattintva.