- Az elmúlt bő tíz évben többször beszélgettünk a vidis pályafutásodról, vagy éppen a honvédos korszakról. Az ötvenedik születésnapod alkalmából pedig a labdarúgást kicsit háttérbe helyeztük és az élet minden egyéb területét is érintettük egy interjúban. Arra kérlek, most készítsük el ennek a beszélgetésnek a "második részét" és kezdjük egy egyszerű kérdéssel: hogyan szoktad ünnepelni a születésnapjaidat?

Igazából teljesen átlagosan, úgy is mondhatnám, csendesen, családi körben szoktam ünnepelni a születésnapomat. Biztos, hogy régebben nagyobb bulik voltak, a már említett ötvenedik születésnapomat például örökre felejthetetlenné tette Gabi lányom és az édesanyám, akik óriási meglepetésbulit szerveztek a legnagyobb titokban nekem a szívemnek oly kedves Sóstói Stadionban. 

- Azt már elárultad korábban, hogy a születésnapok alkalmával mindig készítesz egy jó adag, bajai halászlevet. De azt még nem, hogy mi a titka az igazinak?

Nekünk, bajaiaknak a hal és a víz szeretete szinte a vérünkben van gyerekkorunk óta. Édesapám főzte nálunk mindig a halászlevet, de ezt úgy képzeld el, hogy tényleg mindig. Egy bajai család asztalára vasárnaponként a legritkább esetben kerül húsleves. Nálunk mindig két halból kellett édesapámnak a halászlevet főznie, mert az egyiknek a pukkantóját Laci testvérem, a másiknak a pukkantóját pedig én lyukasztottam ki. Ez alapszabály volt nálunk, hogy egy halból sosem készülhetett halászlé, mert abból kis vita alakult volna ki köztünk (nevet). Édesapám mellett nem volt nehéz megtanulnom a halászlé készítésének művészetét, a titok az arányokban van. Egy fő részére fél kilogramm hal, 6 deciliter víz és egy csapott kanál paprika kell. Az igazi bajai halászlé nem passzírozva készül és szerintem emiatt sokkal jobban egybefőnek az ízek. Sosem értettem azokat, akik passzírozva csinálják a halászlevet, hiszen általában a hal fejét és farkát passzírozzák a levesbe, de én például a hal fejét megeszem. És persze a gyufatészta nélkülözhetetlen kelléke a bajai halászlének. Ennyi a titok, aki ezt betartja, nem tud hibázni. Az elején persze nem ment nekem sem zökkenőmentesen a főzés, mert hiába tartottam be a szabályokat, sosem lett olyan az íze, mint amilyet apám szokott főzni. Megkérdeztem hát tőle, mi lehet a gond? Ő csak mosolyogva annyit mondott: "Majd rájössz. Majd amikor a szívedet is belerakod a főzésbe, akkor lesz az igazi." Ma már tudom persze, hogy igaza volt, úgyhogy a jó halászlé receptjének legnagyobb titka a megfelelő arányok mellett az, hogy szívvel készíted.  

- Nem biztos, hogy mindenki tudja, de a hátadon van két nagy tetoválás és mindegyikhez tartozik egy-egy felirat is: "Hitványak az álmok" illetve "Have a nice day". Mesélnél ezekről?

Két, számomra meghatározó együttestől vannak az idézetek, az Eddától és a Bon Jovitól. Az Eddához fűződő szerelmem immár több, mint 40 éve tart. A 70-es évek végén, 80-as évek elején, amikor Agárdon elindult az Edda-tábor, én már a legelsőn ott voltam. Az évek alatt jó kapcsolatba kerültem a zenekar tagjaival, egy idő után amolyan íratlan szabály volt, hogy a koncertekre felírták a nevemet valahogy úgy, hogy Disztl Péter + minimum 8 fő (nevet). Meg nem tudnám számolni, mennyi Edda-koncerten voltam életemben, ráadásul amikor időm engedi, még manapság is eljárok a bulikra. Nyilván számomra az agárdi koncertek a legfontosabbak, egy időben volt is ebből nem kicsi problémám, mert abban az időpontban koncerteztek itt sok-sok éven át a srácok, amikor a Bajai Halászlé Fesztivál volt, ezzel pedig szinte lehetetlen helyzetbe kerültem, hiszen választanom kellett - és bizony sokszor az Edda nyert (nevet). Büszke vagyok arra, hogy jó barátságot ápolok a zenekar tagjaival, mindig nagy élmény és lelki feltöltődés velük találkozni, beszélgetni. A Bon Jovi pedig szerelem volt első hallásra. Gimnazista koromban Pink Floydos voltam, ezt mindenki tudta rólam, de ez a korszakom addig tartott, amíg először meg nem hallottam egy Bon Jovi számot. Azóta két koncertjén is voltam Bécsben, örök élmény mindegyik. 

- Az elmúlt években sokszor szerepeltél különböző sportoldalakon, de nem mint sportoló, vagy edző, hanem mint törzsszurkoló. A Békéscsaba női röplabdacsapatának fanatikusa. Hogy jött ez a szenvedély, hogy az ország másik végébe rendszeresen elutazz röplabdameccsekre szurkolni?

Családi kötődés miatt kezdtem el annak idején Békéscsabára járni röplabda-mérkőzésekre. A párommal, Ircsivel (Fésűs Irén, egykori kiváló válogatott röplabdázó - a szerk.) 1977 óta ismerjük egymást, de a gimnázium után több mint két évtizedre megszakadt a kapcsolatunk. Mindkettőnk élete más irányba ment, azonban a sors úgy hozta, hogy immár 18 éve, 2002 óta - kisebb-nagyobb megszakításokkal - ismét egy párt alkotunk, mondhatom azt is, hogy mára révbe értünk. Az ő lánya, Zsuzska (Tálas Zsuzsanna, ugyancsak válogatott röplabdázó - a szerk.) évekig Békéscsabán játszott, és amikor csak tehettük, elutaztunk és szurkoltunk neki. Lengyelországban is játszott egy szezont, természetesen oda is gyakran elutaztunk, ma pedig már Kaposváron játszik, úgyhogy most már csak alig másfél órát kell utaznunk, hogy szurkolhassunk neki. Nagyon jól érzem magam a lelátón a szurkolók között, óriási a hangulat a meccseken és persze mindig nagyon izgulok Zsuzska sikeréért. 

- Egyetlen labdarúgással kapcsolatos kérdést nem hagyhatunk ki egy jubileumi interjúból: összességében elégedett vagy a labdarúgó-karriereddel, vagy van benned hiányérzet?

Minden emlékem nagyon szép. Most így visszagondolva, nagyszerű íve volt a pályafutásomnak. Baján már egész fiatalon a nagy csapatban védhettem, majd Székesfehérvárra kerültem, ahol egyből ifi-bajnokságot nyertünk emellett az országos középiskolás kupát is elhódítottuk. Fokozatosan lépkedtem előre a szamárlétrán, előbb a Vidi tartalékcsapata, majd az NB I-es csapat következett. Sok negyedik hely után végre bronzérmesek lettünk, ezzel pedig kinyílt számunkra Európa kapuja. Gondolom a 84/85-ös UEFA-menetelés nem csak nekünk, játékosoknak örök élmény, hanem azoknak a szurkolóknak is, akik a stadionban, vagy a tv képernyői előtt szurkoltak nekünk. Nehéz is erről érzelmek nélkül beszélni, egyértelműen ez volt pályafutásom csúcsa. Aztán következett a Honvéd, ahová testvéremmel, Lacival érkeztünk, ott két bajnoki címet és egy Magyar Kupát nyertünk. Ez volt egyébként az egyetlen ok, amiét a fővárosba igazoltam, mert mindenképp bajnok akartam lenni. Büszke vagyok arra, hogy a vidis és a honvédos sikereket is testvéremmel közösen értük el. Aztán következett Németország, ahol az Erfurttal is jó eredményeket értem el, velük is játszottam például UEFA-Kupa meccset, ráadásul a későbbi sztárjátékos, Thomas Linke is a csapattársam sőt a barátom volt. Malájziában aztán ismét bajnoki címet ünnepelhettem, ahol Bücs Zsolt volt a csapattársam. Összességében így visszagondolva és felidézve ezeket a sikereket, mondhatnám, hogy elégedett vagyok a karrieremmel. De akkor nem lennék őszinte. Ugyanis óriási hiányérzet van bennem. Az UEFA-Kupa-döntős csapatból szinte mindenki kapott külföldi ajánlatot már 1985 nyarán, de egy játékos kivételével senkit nem engedtek külföldre. A szabály ugyanis az volt, hogy 30 év alatt nem lehetett külföldre igazolni. Én még fiatal voltam akkor, mindössze 25 éves, de jellemző, hogy az akkor 29 esztendős Májer Lajos és Szabó József sem igazolhattak külföldre. Nem titok, Östreicher Emil közreműködésével a Real Madrid vitt volna engem. 1988 nyarán pedig, amikor már a Honvéd játékosa voltam, a Sporting Lisabon keresett meg, de Bicskei Bertalan vezetőedző elém állt és azt mondta: "Péter, ne haragudj, én nem engedlek el, mert szükségem van rád!" Tényleg hiányzik, hogy ezeket az esélyeket nem kaptam meg akkor az élettől, de persze a dolgokon már nem tudok változtatni, és ma már nem is kesergek emiatt. Négy gyönyörű unokám és két csodálatos lányom van, Viki és Gabi. Egy fantasztikus nő van mellettem, Ircsi, neki pedig van szintén két gyereke Zsuzska és Jocó, úgyhogy szép családi idillben élek és ez a legfontosabb számomra. 

(Interjúnk a 2020. március 28-án életbe lépett kijárási korlátozás előtt készült.)