Gyerekkorod óta arra készültél, az volt az álmod, hogy profi futballista legyél?

A családomban édesapám nagyon szerette a labdarúgást, tulajdonképpen tőle örököltem a foci iránti szeretetet. Amikor kicsi voltam, nagyon sokat játszottunk együtt és miután látta, hogy van érzékem a sporthoz, végül sporttagozatos iskolába kerültem, ahonnan mondhatni egyenes út vezetett már a labdarúgópályára. Az, hogy ma profi futballista vagyok, leginkább édesapámnak köszönhető. 

Volt olyan labdarúgó, akire fiatalon példaképként tekintettél?

Gyerekkoromban Shevchenko miatt a Milan mérkőzéseit mindig nyomon követtem, és az olasz csapatból Paolo Maldini volt az a játékos, akinek a játéka a legjobban tetszett. Ha valakit ki kellene emelnem, mint példaképet, akkor az Maldini lenne. 

Pályafutásod elején milyen célokat tűztél ki magad elé, amiket profi labdarúgóként el szerettél volna érni?

Sosem voltak olyan terveim, álmaim, mint amikről a legtöbb gyerek álmodozik, hogy egyszer majd például a Barcelona játékosa legyen. A legfőbb célom, még mielőtt profi játékos lettem az volt, hogy beverekedjem magam egy felnőtt csapatba. Mindig igyekeztem két lábbal a földön állni, és a kvalitásomnak megfelelő célokat tűztem ki magam elé. Nincs ez másképp manapság sem, büszke vagyok arra, amit eddig elértem, és úgy gondolom, a további fejlődésem szempontjából a lehető legjobb helyen vagyok itt a Vidinél. Bízom benne, hogy Isten segítségével, ahogy eddig is, ezután is sikerül lépésről lépésre előre haladnom.

Profi karrieredet egy viszonylag kisebb ukrán együttesben, a Zorya Luhanskban kezdted, aztán következett a Shakhtar Donetsk. Nyilván ez egy nagy ugrásnak számított a karrieredben, hogy élted meg mindezt?

A Zorya bár nem egy Shakhtar Donetsk vagy Dinamo Kyiv szintű klub, de ukrán szinten egy erős középcsapatnak számít, ahol nagyon sok jó futballistával szerepeltem együtt. Amikor a Shakhtarba igazoltam, semmi gond nem volt a beilleszkedésemmel, hiszen nem voltak nyelvi problémák, és a játékosok többségét is jól ismertem. Semmi különös euforikus érzés nem kerített hatalmába, amikor Donetsk-be igazoltam, igyekeztem ugyanaz a srác maradni, aki korábban is voltam, és csak a futballra koncentráltam. 

22 évesen bemutatkozhattál az ukrán felnőtt válogatottban, erre mondhatjuk azt, hogy karriered egyik meghatározó eseménye volt?

Nem csak én, de az egész családom nagyon boldog és büszke volt, amikor első alkalommal magamra öltöttem az ukrán nemzeti mezt. Fomenko volt az a szövetségi kapitány, aki először meghívott a felnőtt válogatottba, de később Shevchenkotól is érkezett meghívó. Az utóbbi időszakban viszont nem voltam tagja a válogatottnak, de ebből nem csinálok problémát. Tisztában vagyok vele, hogy rengeteg kiváló ukrán futballista közül válogathat a mindenkori szövetségi kapitány, nekem az a feladatom, hogy itt a Vidinél becsülettel tegyem edzéseken és mérkőzéseken is a dolgomat. Amennyiben pedig a szövetségi kapitány úgy látja majd, hogy segíteni tudok a válogatottnak, az első hívó szóra menni fogok. 

Tavaly nyáron Magyarországra igazoltál kölcsönbe a Ferencvároshoz. Nehéz döntés volt otthagyni Ukrajnát, és egy új országba költözni? 

Nagyon nehéz döntés volt, hiszen korábban sosem szerepeltem külföldön. A mai napig akadnak kisebb-nagyobb problémák, amik főleg a nyelvi nehézségek miatt alakulnak ki. Számomra a magyar nyelv nagyon nehéz, és mivel korábban angolul sem kellett beszélnem, ezért az első időszakban többször megfordult a fejemben, hogy tényleg jó döntést hoztam-e. Amikor a Ferencvárosba igazoltam, akkor nem volt még ott rajtam kívül más ukrán, a nyelvi akadályok miatt pedig nehéz volt az első pár hónap. Elkezdtem angolul tanulni, ma pedig már sikerült eljutnom arra a szintre, hogyha nem is tökéletesen, de azért minden csapattársammal és stábtaggal tudok kommunikálni itt a Vidiben. Akik nem ismernek, azok számára esetleg egy kicsit zárkózottabbnak tűnhettem korábban, pedig egyáltalán nem vagyok az, csak tényleg nehezen ment az elején a kommunikáció, de ma már egyre bátrabban használom az angolt. 

Második NB I-es szezonodat kezdted el, szóval azért már van egy kis rálátásod a magyar futballra. Hogyan tudnád az NB I-et összehasonlítani az ukrán élvonallal?

Az ukrán bajnokságban van két kiemelkedő topcsapat, a Dinamo és a Shakhtar, gyakorlatilag minden évben köztük dől el a bajnoki cím, a többi csapatra pedig akár 15-20 pontot is rávernek. Ezzel szemben Magyarországon sokkal kiegyenlítettebb a bajnokság és ez nagyon tetszik nekem. Nincsenek előre lefutott meccsek, egy a tabella végén lévő csapat is pontot, pontokat rabolhat azoktól a csapatoktól, akik a bajnoki címért küzdenek. Ez Ukrajnában sokkal nehezebben képzelhető el. 

A Vidibe milyen tervekkel érkeztél a nyáron?

Duplázni szeretnék a Vidivel. Tudom, hogy a bajnoki címet és a Magyar Kupát is többször megnyerte már a csapat, de arra még nem volt példa, hogy egy szezon alatt mind a két címet elhódítsa a klub. Ebben szeretném a Vidit a legjobb tudásom szerint segíteni. Szeretnék minden meccsen jó teljesítményt nyújtani, és a játékommal örömet okozni a Vidi-szurkolóknak. 

Milyenek voltak az első tapasztalataid a Vidiben?

Mindennel nagyon elégedett vagyok, profi körülmények között készülünk. A szakmai stáb is nagyon profi és a játékostársakkal is rendkívül jól kijövök. Milanov korábban évekig a CSZKA Moszkva játékosa volt, jól beszél oroszul és az első edzésen ő jött oda hozzám és segített mindenben. Azóta nagyon jó barátság alakult ki közöttünk, de a többi csapattársammal is nagyon jó a kapcsolatom, és ahogy már mondtam, egyre bátrabban használom az angol nyelvet, így mindenkivel tudok beszélgetni. 

Nemrég született meg a kisfiad, gondolom ez azért gyökeresen megváltoztatta az eddigi életedet, igaz?

Való igaz, amióta Gordei megszületett, teljesen más lett az életem. Ő egy igazi kis csoda, aki rengeteg mosolyt csal az arcunkra. Szerencsére a családom és a párom családja is nagyon sokat segít nekünk, így én ugyanúgy száz százalékig a futballra tudok koncentrálni, de a szabadidőm már teljesen másképp telik, mint korábban. Amikor csak tehetem, otthon vagyok a feleségemmel és a kisfiammal.