Fiola Attila 1990. február 17-én született Szekszárdon. A 2008/2009-es szezonban debütált 19 esztendősen az élvonalban a Paks csapatában, ahol 7 szezont töltött el mielőtt előbb a Puskás Akadémiához, onnan pedig a Vidihez igazolt volna. Tagja volt a tavaly nyári franciaországi Eb-re utazó magyar válogatott keretének, az első, Ausztria elleni mérkőzésen azonban megsérült, így a további találkozókon már nem tudott pályára lépni. Csapatunk egyik alapemberével beszélgettünk eddigi pályafutásáról, sérüléseiről és jövőbeli céljairól is.

Miért pont a labdarúgást választottad? Mindig is futballista szerettél volna lenni?

Ez egy érdekes történet, mert egyáltalán nem akartam focista lenni. Gyerekkori álmom az volt, hogy édesapám nyomdokaiba lépve, én is tűzoltó legyek. Nagyon tetszett az a szakma, és gyerekként rengeteg időt töltöttem el apunál a tűzoltóságon. Végül azonban úgy alakult, hogy a négy évvel idősebb bátyámból lett tűzoltó, belőlem pedig focista. Mint a legtöbb velem egykorú srác, én is eljártam focizni, de tényleg csak amolyan unaloműzés gyanánt, mindenféle komolyabb cél vagy terv nélkül. Aztán a társak egyre gyakrabban mondogatták, hogy elég ügyesen bánok a labdával, miért nem próbálom ki magam a helyi, dunakömlődi csapatban, biztos beférnék oda. Végül az akkori egyik legjobb barátom unszolására 9 évesen edzésre jelentkeztem, lesz, ami lesz alapon a Dunakömlőd megye I-es együttesének utánpótláscsapatánál. Még saját futballcipőm sem volt, a barátomtól kaptam kölcsön egyet, akinek viszont négy számmal nagyobb volt a lába, úgyhogy nem kellett félnem, hogy majd szorítani fog, vagy feltöri a lábam (nevet). Tulajdonképpen mindent ennek a barátomnak köszönhetek – sajnos ő már nincs közöttünk, egy autóbalesetben fiatalon életét vesztette.

Dunakömlőd után következett a Paks, hogy emlékszel vissza a kezdetekre?

Így van, körülbelül egy év múlva, tíz éves koromban Paksra kerültem, ahol akkoriban két csapat működött az ASE és a PSE. Először a kisebbik együttesbe, az ASE-ba igazoltam, ahonnan 14 éves koromban átkerültem a PSE-be. A következő négy évben valamennyi utánpótlás-korosztályban szerepeltem, majd 18 éves koromban felkerültem az első csapathoz, ahol alig egy évvel később sikerült is bemutatkoznom az élvonalban. Gellei Imrének nagyon sokat köszönhetek, ha ő nincs, akkor nem biztos, hogy lehetőségem lett volna debütálni ilyen fiatalon az élvonalban.

Gondoltad volna, hogy alig két évvel később a bajnoki címért lesztek harcban a Vidivel szemben, sőt a nemzetközi porondon is szép sikereket értek el a Pakssal?

Ugyan, dehogy! Egy alacsony költségvetésű csapat voltunk, csak magyar játékosokkal a keretben, egyáltalán nem gondoltunk arra a szezon elején, hogy harcban leszünk a bajnoki címért, és aztán a nemzetközi kupában is szép sikereket tudunk majd elérni. Kis Károly vezetőedző irányításával egy nagyon jó kis csapat alakult ki Pakson, a sikerekhez azonban szükségünk volt egy kis szerencsére is, amivel nem is álltunk hadilábon, hiszen szinte minden befelé pattant nekünk abban az évben. De egyáltalán nem érdemtelenül, úgy érzem, nagyon sokat tettünk a sikerért.

Mindig is védő voltál, vagy kipróbáltad magad korábban más posztokon is?

Csatárként kezdtem el focizni, az ASE-ban végig támadóként számítottak rám, sőt házi gólkirály is voltam. Miután átkerültem a PSE-be, balszélsőként játszatott az edzőm, de azon a poszton is sikerült szépen termelnem a gólokat, két alkalommal is házi gólkirály lettem 21, illetve 19 találattal. Kicsit engem is meglepett, de körülbelül 16 éves koromban áthelyeztek a középpályára, ahol főleg védekező feladatot bízott rám az edzőm, de persze nem volt ezzel semmi gondom, igyekeztem ott is a tudásom legjavát nyújtani. Imre bácsinál pedig, amikor bemutatkoztam az NB I-ben, akkor először amolyan poszt nélküli játékos voltam, eléggé szabadon mozoghattam a pályán. De Ligakupa-meccseken játszottam balhátvédként is. Igazából mindegy volt nekem, hogy hol játszom, a lényeg az volt, hogy játsszak. Végül Kis Károly volt az, aki berakott középhátvédnek, és végül ott ragadtam.

Külföldön nem ritka, hogy valaki hozzád hasonló termettel játszik középhátvédet, de a magyar NB I-ben általában 190 centinél magasabb labdarúgók szerepelnek ezen a poszton. Sosem volt problémád ebből?

De, voltak sajnos problémáim, hiszen többször is jöttek külföldi játékosmegfigyelők, akik minden alkalommal azt mondták, hogy ezzel a termettel, ezen a poszton elég súlytalannak tűnök. Többször is emiatt hiúsult meg egy-egy külföldi lehetőség. Ugyanakkor úgy érzem, hogy az évek során sikerült kompenzálnom azt, hogy nem vagyok egy 195 centis, 98 kilós védő azzal, hogy agresszíven és gyorsan játszok, jól olvasom a játékot. 

Ezek szerint a külföldi karrierről még nem mondtál le, igaz?

Három komolyabb vágy fogalmazódott meg bennem akkor, amikor már tudtam, hogy mégis a labdarúgás lesz az életem. Az első az volt, hogy NB I-es játékos váljon belőlem, a második, hogy bemutatkozhassak a felnőtt válogatottban, a harmadik pedig az volt, hogy egyszer kipróbálhassam magamat külföldön. Ezekből kettő már megvalósult, és nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy a külföldi karrierről már lemondtam volna. 27 esztendős vagyok, szerintem a legjobb éveim még előttem vannak. Egyelőre azonban nem gondolok a külföldi lehetőségre, hiszen nekem most itt a Vidinél van feladatom, ennek szeretnék a legjobb tudásom szerint megfelelni. Sosem voltam még bajnokcsapat tagja, remélem, bő egy hónap múlva ez változni fog. Utána pedig a nemzetközi porondon szeretnék szép sikereket elérni a Vidivel, emellett pedig, ha a válogatottban is kapok bizonyítási lehetőséget, és sérülések sem fognak hátráltatni, akkor biztos, hogy felhívhatom magamra a figyelmet külföldön is – de mondom, egyelőre ez most nincs napirenden nálam, csak a Vidire koncentrálok.

Ha már szóba hoztad a sérüléseket, ebből a szempontból nem vagy valami szerencsés, hiszen már több komolyabb sérülést is elszenvedtél.

Való igaz, összeszedtem már egy-két sérülést eddigi pályafutásom során (nevet). Sok edzőm mondta, hogy az a típusú játékos vagyok, aki nem félti magát, bátran felvállalom a párharcokat akár a jóval erősebb testfelépítésű ellenfelekkel szemben is. A válogatottban Litvánia ellen például össze kellett varrni a fejem egy sérülést követően, de jó 7 évvel ezelőtt egy Ligakupa-meccsen Halmosival csaptam össze, és agyrázkódás lett a vége, legutóbb pedig tavaly ősszel Mezőkövesden tört el az arccsontom. Nyilván a legfájóbb sérülésem – és itt persze most nem a fizikai fájdalomra gondolok – az a bokasérülés volt, amelyet a tavalyi Eb-n szenvedtem el az Ausztria elleni találkozón. Nagyon rossz érzés volt, hogy emiatt lemaradtam a többi Eb-meccsről.

Van futballista példaképed?

Nagy Arsenal-drukker vagyok, és mivel fiatalon csatár voltam, ezért Thierry Henry lett a példaképem, akire a mai napig úgy tekintek, mint a valaha volt egyik legjobb góllövőre. Természetesen van egy védő példaképem is, méghozzá az Arsenal védője, Koscielny, akit kiváló labdarúgónak, nagyszerű védőnek tartok, nagyon szeretem nézni a játékát. Ő sem egy nagy termetű védő, és a játékstílusunk is hasonló.

Mivel töltöd a szabadidődet, amikor épp nincs edzés vagy meccs? Mi a hobbid?

Otthonülő típus vagyok, nem szeretem a nyüzsgést. A meccsektől nem tudok elszakadni, akármilyen mérkőzés megy a tv-ben, azt megnézem. Emellett szeretek a haverokkal Xbox-ozni, valamint amikor van egy kis szabadidőm, akkor mindig meglátogatom a családomat és a barátaimat Pakson. Télen, amikor van 3-4 hét szünetünk, akkor Németországba szoktam kiutazni, élnek ott ugyanis rokonok. Ennek köszönhetően az elmúlt években eljutottam több Bundesliga-meccsre is. De szezon közben a szabadidőm nagy részét otthon töltöm pihenéssel.