Játékosként kiemelkedő pályafutást tudhat maga mögött, a Vidiben 330 NB I-es meccsen lépett pályára, 24 gólt szerzett, a magyar válogatottnak pedig 24 alkalommal volt tagja. Az, hogy kicsi gyermekként elindult ezen az úton és a futballt választotta, tudatos döntés volt?

Abszolút tudatos volt, hogy futballista lettem, 5 éves korom óta élek a labda bűvöletében. Édesapám is nagy futballszurkoló volt, és a két bátyám is focizott, ők pedig nagyon közel álltak hozzám, és persze fel is néztem rájuk, így nem volt kérdés, hogy én is focizni kezdek. Apácatornán egyébként is beleszülettem egy focit szerető közegbe. Később, amikor már profi futballista voltam, nem csak édesapám volt ott minden mérkőzésemen, hanem rendszerint barátokkal, kimondottan nagy baráti társasággal érkezett szurkolni.

A tehetsége pedig korán nyilvánvalóvá vált, a Vidi serdülő csapatából egyenes út vezetett a felnőttekig.

1970-ben kerültem Székesfehérvárra középiskolába, de sajnos az első évben bokasérülést szenvedtem, így csak másodikas koromtól játszhattam a Vidi serdülő csapatában. Viszonylag hamar, 1974-ben kerültem fel a felnőttekhez, és stabil kerettag lettem. 1976 tavaszán pedig, két nappal a 20. születésnapom előtt már a magyar válogatottban is debütáltam.

A szépen induló pályafutást azonban kis híján derékba törte egy súlyos sérülés, és egy kétséges kimenetelű gerincműtét. Volt olyan pillanat, amikor majdnem feladta?

Két évet játszottam a felnőtt csapatban, és hatszoros válogatott játékos voltam, amikor 1976 őszén kiderült, csavarozni kell a gerincemet. Benne volt a pakliban, hogy be kell fejeznem focit, ami ijesztő lehetőség volt. A műtétet követően fél évig semmit sem csinálhattam, amikor pedig újra elkezdhettem játszani, úgy éreztem, ez nem fog menni, rettentő fájdalmaim voltak, és nem egyszer gondoltam arra, hogy abbahagyom a futballt. Végül sikerült túljutnom ezen, az ezt követő eredmények, események pedig bizonyították, hogy érdemes volt küzdenem és felállnom. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy megjártam a poklot, és onnan kapaszkodtam vissza.

Ahogy említette, a felépülést követő eredményekért mindenképpen érdemes volt küzdeni és visszatérni. Újra stabil csapattag lett és 1980 tavaszán a címeres mezt is ismét magára ölthette.

Bár az 1978-as világbajnokságot ki kellett hagynom, négy év múlva már én is csapattag voltam. Büszke vagyok rá, hogy én vagyok az első Vidi-játékos, aki világbajnokságon szerepelt, ez olyan mérföldkő, amire az ember vágyik, és amiért dolgozik. Akárcsak UEFA Kupa-döntőt játszani, ahol ráadásul, mint csapatkapitány vehettem részt. Ezek azok az élmények, amelyeket nehéz elmesélni. Ezeket át kell élni.

A futball nem csak a pályán adott megismételhetetlen pillanatokat, azon kevesek között volt, akik Pelével személyesen is találkoztak.

Talán nem csak az én korosztályom tudja, hogy Pelé kicsoda a futballban, a világ egyik legjobb játékosa. Vele találkozni, kezet fogni, szinte felfoghatatlan élmény. A Menekülés a győzelembe című filmet forgatta Budapesten, amikor ellátogatott a válogatotthoz is - éppen az Ausztria elleni barátságos mérkőzésre készültünk. Nekünk is voltak és vannak példaképeink, és ő az egyik legnagyobb. Példaképek tekintetében szerencsés vagyok, hiszen olyan játékosokkal játszhattam  - velük vagy ellenük -, mint Kovács József, Karsai László, Tieber László, Nagy II János, a válogatott kapcsán pedig Törőcsik András, Nyilasi Tibor, vagy Pintér Sándor.

Játékos pályafutását követően sem távolodott el a Viditől, több területen is szerepet vállalt és vállal a mai napig is.

Szerencsés vagyok, mert a futball töltötte és tölti ki az életemet. A Vidinél három alkalommal is lehettem vezetőedző, illetve az évek során voltam utánpótlás szakmai vezető, és utánpótlásedző majd minden korosztálynál, tehát minden szegmensét ismerem a klubnak. A Videoton FC-vel való kapcsolatom örökös, a mai napig jelen vagyok tanácsadóként.