Érdekes, hogy az esélylatolgatás csüggedt hangulatán az első mérkőzésen sem változtatott sokat. Pedig Manchesterben csupán l:0-ra kaptak ki a fehérváriak, s ez a kupában idegenben kifejezetten biztató eredménynek számít.

Igen ám, de nem mindegy, ki az ellenfél. A Videoton ismeretlen kiscsapatként rajtolt az UEFA Kupában, a Manchester United ellenben az egyik fő favoritként. Valóban Dávid és a Góliát küzdött itt egymással. Ráadásul a visszavágóra az eleve esélytelennek látszó Videoton lehetetlenül meggyengült. Csongrádi és Novath sérülése, Májer, és Csuhay sárga lapjai mialt kényszerült pihenőre. Ilyen tudású, hat nemzet válogatott játékosaiból toborzott csapat ellen amúgy is nehéz lett volna kiharcolni a továbbjutást. Így minden jel arra vallott, lehetetlen.

Mindössze néhány ember bízott a logika szabályait tökéletesen figyelmen kívül hagyva Székesfehérváron a sikerben. A Videoton labdarúgói...

A sorsolás előtt eszembe jutott, hogy talán nem is volna rossz angol csapattal szembekerülni — mondta Kovács Ferenc. — Aztán amikor megtudtam, ki lesz az ellenfelünk, megszeppentem. Mielőtt megmérkőztünk volna, háromszor láttam játszani a Manchester Unitedet. Egyszerűen lenyűgöző volt. Az angolok csodálatos, heroikus mérkőzéseket tudtak vivni egymással. S a MU a legjobb angol hagyományok talán legmarkánsabb megtestesítője. Olyan, mint az expresszvonat, aki odaáll eléje, azt könyörtelenül legázolja. Viszont ha fölszedik előtte a síneket, akkor sem fékez, rohan a vesztébe. Bármi az eredmény, bárki az ellenfél, a csapat mindig ugyanazt játssza. S ezért lehet ellene keresnivalónk. Körülbelül ezt mondtam a játékosoknak is, s ehhez tartva magunkat kaptunk ki l:0-ra Manchesterben. Méghozzá úgy, hogy valójában nem játszottunk jól. Csak a védekezésben valósultak meg az elképzeléseim. Elől nem mentünk semmire, de nem az angolok, hanem három-négy emberünk gyenge teljesítménye miatt. Ezért mertem bizakodva gondolni a visszavágóra.

Csakhogy a Videoton ezen a mérkőzésen nem számíthatott négy állandó játékosára. Száz edzőből kilencvenkilenc nem tágított volna eredeti elképzeléseitől, s lesz ami lesz, nekiereszti csapatát az erőben, önbizalomban, játéktudásban messze fölöttük álló angoloknak. Majd, a nyilvánvaló vereség után széttárja a karját: — „Uraim, mi megkíséreltük a lehetetlent, de ezzel a toldozott-foldozott csapattal nem művelhettünk csodát.”

Kovács Ferenc az a bizonyos századik. Ö előbb megnézi az ellenfelet, aztán számba veszi a maga lehetőségeit és így igyekszik higgadtan kigondolni valamit, amivel esetleg mégis rá lehetne cáfolni a papírformára. Hogyan, hogyse, néha sikerül.

— A pszichikai felkészítésnek van egy aranyszabálya, amelyet sohasem szabad az edzőnek megsértenie. Tilos blöffölni — mondja. — Hiába állítanám játékosaimnak, hogy jobbak, erősebbek mint az angolok, úgysem hiszik el. Csupán annak adnak hitelt, amiben megfelelő realitás is van. Azt mondtam tehát, egygólos hátrányt a világ legjobb csapata ellen is be lehet hozni. Kis szerencsével, sok hittel, bátorsággal, végtelen fegyelemmel és odaadással egyetlen gólt bárki ellen lehet találni. Ez hatott. Hiszen láttak, sőt, a saját bőrükön is tapasztalhattak már hasonlót. Az első számú szempont az volt, hogy mi semmiképpen ne kapjunk gólt. Hátha nekünk valóban sikerül rúgnunk egyet. Az angolok utóbb azzal vádoltak, hogy eleve a tizenegyesekre spekuláltunk. Nem volt ugyan tilos játékosainknak újabb gólt rúgni, de az tény, hogy a bizonytalanért nem voltunk hajlandók a kicsikart esélyt kockára tenni. Kezdettől tudtuk, ha a tizenegyesekre kerül sor, lélektani előnyben leszünk.

Ez volt tehát a győzelem elmélete, amelynek helyességét a küzdőtéren kellett bebizonyítani. S a tartalékos, esélytelennek elkönyvelt Videoton valami bámulatos akaraterővel, óriási szívvel végbe vitte ezt a hihetetlen bravúrt. A szupersztárokkal kiálló Manchester United besétált a csapdába. Ezen a mérkőzésen minden pontosan ellenkezőleg történt, mint ahogy az angolok elképzelték.

Az első 10—15 percben a Videoton kifejezetten megilletődöttnek tűnhetett a viharos hazai rohamokat váró manchesteriek szemében. A fehérváriak szinte csak védekeztek, alig merészkedtek előre, mintha ők játszanának idegenben. A vendégek nem tudták mire vélni a dolgot, de ha egyszer így alakult, támadtak ők. Persze tipikusan angol módra, rúgd és fuss stílusban, amelyhez tudvalevőleg sok hely kell. Viszont a hazaiak szinte minden négyzetmétert megszállva tartottak a saját térfelükön. Nem csoda, hogy a kapuk nem forogtak veszélyben.

Negyedóra elteltével mert először arra gondolni a Videoton, hogy megpróbálja megtalálni azt a bizonyos gólocskát. Mit ad isten, nem is kellett sokat keresgélni.

A 20. percben szabadrúgáshoz jutottak a fehérváriak a tizenhatos közelében, mégpedig nagyjából a kapuval szemben. Szó ami szó, igencsak megbecsülték a lehetőséget. Négyen is összedugták a fejüket, hátha sikerül kisütni valami okosat. Végül Wittmann lőtt, s a sorfal szélén megpattanó labda a sárban megcsúszó Bailey mellett a jobb sarokba surrant!

A nézőtéren vadidegenek ölelték, dögönyözték egymást örömükben. Csak egy nem várt, csodálatos ajándéknak lehet ennyire örülni.

— A meccs előtt Feri bácsi csak úgy mellékesen megemlítette, hogy a külföldi csapatokban a cserejátékos rendszerint gólt lő — mondta a mérkőzés egyik hőse, Wittmann Géza. — Valahogy beletette ezzel a bogarat a fülembe. A szabadrúgásnál ismét eszembe jutott, hátha itt az alkalom. A labda megpattant Albiston hátán, Bailey pedig elmozdult az ellenkező irányba. Előre láttam, hogy gól lesz. Életem legnagyobb pillanata volt.

Bent volt tehát a hőn áhított Videoton gól. Viszont a mérkőzésből mindössze 20 perc telt el. Az angolok bosszusan, hitetlenkedve csóválták a fejüket, de határtalan önbizalmukat ez a váratlan esemény nem rendítette meg. Csakhogy ekkor már egy jóval magabiztosabb, céltudatos, a sikert elérhetőnek érző csapat volt az ellenfelük.

A Manchester United a maga buldog szívósságú, csökönyös módján szüntelenül támadott, de erre alaposan felkészült a Videoton. Szélen szinte lehetetlen volt a fehérvári védők hátába kerülni, az előreíveléseknél pedig rendre sikeresen vívta meg a fejpárbajokat Díszt László és a hátul gyakran segédkező Szabó. S ha minden kötél szakadt, mindig lehetett számítani Disztl Péterre.

Megfigyeltem, hogy a kontinens kapusai rendszerint jól védenek a szigetországi csapatok ellen — mondta. — Azt hiszem, a magyarázatát is sikerült megfejtenem. Az angolok előszeretettel erőltetik a légiharcokat, hiszen talán a legjobb fejelők a világon. Viszont a fejpárbaj náluk többnyire a védők és a csatárok ütközete. Kapusaik ritkán avatkoznak be, jobb szeretnek a vonalon védeni. Én minden elérhető beadásra kiindultam és mondhatom, Robsonéknak nem igen tetszett, hogy folyton a nyakukon vagyok. Nekik ez a szokatlan.

Ha csigalassúsággal is, de telt-múlt az idő. Az angol ostromgyűrű mind szorosabb lett, a Videoton csak ritkán tudta elől tartani a labdát. Ennek ellenére nem fenyegetett különösebben az egyenlítés. A Manchester United képtelen volt váltani, az első perctől az utolsóig ugyanabban a monoton tempóban támadott. A látvány arra emlékeztetett, mint amikor a tenger hullámai egymás után halnak el a kikötői gáton.

Csupán egyetlen gyenge pontja akadt a Videoton tökéletesen megszervezett, szinte hibátlanul működő védelmi rendszerének. Kérdéses volt, hogy a második félidő közepétől egyre fáradtabbnak tűnő játékosok bírják-e végig a nagy nyomást?

Kovács Ferenc úgy próbált meg ezen segíteni, hogy a 73. percben Vaszil helyére beküldte a még NB I-es mérkőzésen sem szerepelt tizenéves Faddi Mátét.

Szinte pillanatok alatt megtörtént a csere — mesélte a szőke, jó kiállású fiatalember. — Feri bácsi csak annyit mondott, hogy a helyzettől függően vagy Robson, vagy Whiteside lesz az emberem és már benn is voltam a pályán. Még megijedni sem maradt időm. Fantasztikus dolog, hogy majdnem 50 percig játszhattam ilyen világhírességek ellen, akiket addig legföljebb a tévé előtt csodáltam.

Nem mindennapi tűzkeresztség volt, annyi szent.

Űjabb gól már nem esett, l:0-s Videoton vezetéssel ért véget a rendes játékidő. Kétszer 15 perc hosszabbítás következett. A rövid szünet meglehetősen baljós látványt nyújtott. A Videoton játékosok szinte kivétel nélkül nyomban földre rogytak a fáradtságtól. Az angolok viszont türelmetlenül toporzékoltak, alig várták, hogy ráronthassanak az elcsigázott fehérváriakra.

A válságos pillanatban a szurkolók segítettek. Egetverő biztatásba kezdtek, s ez erőt adott az utolsó 30 perc túlzás nélkül hősiesnek mondható küzdelméhez. Hiába harcolt immár elkeseredetten, fogcsikorgatva a percről-percre ingerültebb, bizonytalanabb Manchester United, egyenlítenie mégsem sikerült.

Amikor Fredriksson játékvezető lefújta a mérkőzést, a fehérvári játékosok örömittasan emelték a magasba a karjukat, ők már megtették a magukét. Az angolok viszont lehajtott fejjel baktattak a kezdőkör felé. Most döbbentek rá, hogy ez a nem sokra tartott, ismeretlen magyar csapat elütheti őket a továbbjutástól.

A döntés a tizenegyes rúgásokra maradt. Úgy, ahogy a Videoton tervezte.

— Tudatosan készültünk a büntetőkre, egész héten gyakoroltuk — mondta Kovács Ferenc. — A tizenegyesekhez kellő nyugalom és jó rúgótechnika szükséges. Négy biztos jelöltem volt, de azokban az idegtépő pillanatokban csak Burcsa és Szabó merte vállalni a felelősséget. Aztán Végh is kötélnek állt, noha meccs közben szerzett combsérülése erősen zavarta. Végül Wittmann is hajlandónak mutatkozott, ötödik vállalkozó viszont végképp nem akadt. Ekkor megszólalt Gömöri: — Feri bácsi, én majd berúgom. — Ebben a helyzetben egy ilyen határozott jelentkezést nem szabad visszautasítani. Biztos, ami biztos, a további sorrendet is megbeszéltük, noha nem ment könnyen. Vadász lett a hatodik, aki az előző napi edzésen három tizenegyesből mindössze egyet tudott berúgni.

Innen kezdve már gyorsan követték egymást az események. Whiteside és Szabó, majd Olsen és Burcsa magabiztosan vágta be a labdát a hálóba.

Stapleton következett és fölé lőtt! Végh viszont nem hibázott és máris a Videotonnál volt az előny. Strachan egyenlített, de Wittmann is betalált.

Gidman volt az angolok utolsó embere. Ha elhibázza, továbbjutott a Videoton. A szigorú jobbhátvéd azonban nem tette meg ezt a szívességet.

Gömöri Oltóra, a csereként beállt csatárra várt a feladat, hogy 210 perces gigászi küzdelem után megadja a kegyelemdöfést a világhírű Manchester Unitcdnek. Csoda-e, hogy összeroppant a szédítő felelősség súlya alatt?

Amikor senki sem akart jelentkezni az ötödik tizenegyesre, úgy éreztem, eljött az én időm, végre bizonyíthatok — idézte föl a drámai pillanatokat. — Egyáltalán nem voltam ideges. Hatvanban mindig én rúgtam a büntetőket — igaz, nem a Manchester United ellen — és nem szoktam hibázni. Előre eldöntöttem, hogy a bal sarokra célzok. Nekifutás közben azonban bevillant, hogy talán mégis inkább középre kellene lőnöm. Elbizonytalanodtam és balszerencsémet csak tetézte, hogy Bailey meg sem moccant. Másodszor is kénytelen voltam váltani, és a labda 20 centivel elment a bal kapufa mellett. Először csak dühös voltam magamra. Aztán döbbentem rá, hogy talán miattam kell búcsúznia a csapatnak az UEFA Kupától. Senkinek sem kívánom ezt az érzést.

A szurkolók, akik már-már az elődöntőben látták a Videotont, kétségbeesve néztek egymásra. Gömörihez hasonlóan ők is arra gondoltak, talán fordul a kocka, s az angolok pártjára szegődik a szerencse. Másodpercek múlva azonban ismét tapsolt, éljenzett mindenki. Disztl Péter bravúrja újraélesztette a reményeket.

Egy csöppet sem ijedtem meg, amikor Gömöri hibázott — mondta a kapus. — Ordítottam is a srácoknak, nyugi, nincs semmi baj. Ha az angolok be is rúgják a következőt, azzal is csak döntetlen az állás. Es már nagyon ideje volt, hogy én is csináljak valamit. Lehet, hogy hülyén hangzik, de szeretem a tizenegyeseket, s általában a kiélezett pillanatokat. A játékos is kigondol valamit, a kapus is, aztán a többi szerencse dolga. Ha kitalálom, merre megy a labda, jó esélyem van a védésre. Én bizonyára szerencsés fickó vagyok, mert a Machester United elleni tizenegyeseket nem számítva, idén hétből hatot megfogtam. Azt hiszem, ez egész tűrhető arány. Hughes (és nem Albiston, ahogy annak idején az újságok írták) lövésénél is megéreztem, hogy balra kell mennem. És pont a kezembe jött a labda . ..

Aztán Vadász Imre következett. Ha berúgja, eldől minden. Ha nem, folytatódik az ideggyötrő játék. Sokan már oda sem mertek nézni.

Amikor letettem a labdát a tizenegyes pontra, csodálatos nyugalom szállt meg. Megmagyarázhatatlan módon egyáltalán nem izgultam, abszolút biztos voltam magamban — mondta a nagy ballábas lövéseiről híres játékos. — Elhatároztam, hogy jó erősen a bal sarokra rúgom és hála istennek, oda is ment a labda. Madarat lehetett volna velem fogatni örömömben. Ügy rohangásztam, hogy a többiek alig tudtak utolérni. Nemcsak enyém egyébként az érdem, hiszen négyen is belelőtték már a tizenegyest előttem. Véletlen, hogy pont én voltam az utolsó.

Nem Vadász volt az egyetlen, aki legszívesebben bukfencet vetett volna a boldogságtól. Valahogy így érzett a stadionban és otthon a tévé előtt mindenki, aki a Videotonért szorított. Még az olyan számtalan nagy csatát látott veteránok is éreztek valami különös szorítást a szívük táján, mint Lantos Mihály.

A döntőt kivéve valamennyi mérkőzésre elmentem Székesfehérváron és a felejthetetlen élményekben volt részem — mondta az aranycsapat balhátvédje, a Videoton hajdani edzője. — Örülök, hogy beértek, ilyen kiváló játékosok lettek azok a gyerekek, a két Disztl, Horváth, Vadász, Novath és Wittmann, akik annak idején az én kezem alatt bontogatták a szárnyaikat. Szívből gratulálok nekik és természetesen Kovács Ferencnek a csodálatos sikerhez. Valamennyi mérkőzés között a Manchester United elleni tette rám a legnagyobb hatást. Amikor Gömöri hibázott, nagyon megrémültem. De valahol éreztem, hogy az ilyen magával ragadó, megindító hittel játszó csapat nem bukhat el ilyen bután.

Persze nem mindenkinek tetszett a Videoton produkciója.

Lelkes, de korlátozott képességű csapat ütötte el a továbbjutástól a Manchester Unitedet — fanyalgott másnap a Daily Mirror.
Ilyen meccsért az utca másik oldalára sem mennék át! A játék megcsúfolása volt, amit a magyarok műveltek! — harsogta tehetetlen dühében a legjobb skót játékosnak tartott Strachan.

Arról, miért volt oly mérhetetlenül öntelt, ingerlőén elbizakodott a Manchester United, mindenki hallgatott. Az angolok csupán az egyik pályaedzőjüket küldték el körülnézni, maga a csapat ki sem mozdult Budapestről. Mindössze 45 perccel a mérkőzés előtt érkeztek meg Székesfehérvárra, s az eredeti terv szerint jó három órával később már indult is volna a különgépük Ferihegyről. Hosszabbításra, tizenegyesekre álmukban sem gondoltak, csakis a biztos győzelemre. Ehhez képest valóban, mérhetetlen lehetett a csalódásuk. . .

Egyedül Ron Atkinson, a híres vörös ördögök máskor nagyon is rátarti menedzsere tudott tárgyilagos maradni: — A Videoton meglepően okosan, taktikusan játszott. Ezzel a teljesítménnyel akár a döntőig is eljuthatnak.

S hogy jóslata több lett puszta udvariaskodásnál, arról a fehérváriak gondoskodtak.

/részlet Posch Ede - Sipos József: A Videoton nagy napjai című könyvéből/