1954-ben született Kaposváron, hatan vannak testvérek. Hogy emlékszik a gyerekkorára?

Az 50-es években születtünk mindannyian, és nagyjából 50 négyzetméteren laktunk nyolcan. De egyáltalán nem él bennem rossz kép a gyerekkoromról, az viszont biztos, hogy nem volt könnyű. Megedződtem. Meg kellett ragadni a kitörési pontokat, nekem ez a futball volt. Mindig is erre készültem, 16 éves koromtól pedig biztosan tudtam, hogy mit akarok csinálni. Gyerekkoromtól ez volt a szórakozásom, ha lehetőségünk volt rá, mentünk ki focizni. Vasárnap délelőtt megnéztük a Tenkes kapitányát a tévében, aztán vissza a pályára. 

Tehát egészen kis kora óta megvolt Önben az a tudatosság, ami - elnézve pályafutásának állomásait - később is jellemezte?

Egy történettel válaszolnék erre: Balatonbogláron játszottunk a Kaposvári Vasas ificsapatával, egy IFÁ-val utaztunk, borzasztó rosszul lettem mire odaértünk, szédültem, hányingerem volt, de Tóni bácsi, az edzőnk a kezdőbe jelölt. 6-1-re győztünk, 5 gólt rúgtam. A meccs után a dicséretre számítva léptem az öltözőbe, Tóni bácsi azt mondta: "jó rendben van, de a hatodikat is illett volna berúgni". És igaza volt. 

A Kaposvári Vasastól a Rákóczihoz került, onnan pedig Fehérvárra 1975-ben.

Így van, a Kaposvári Rákóczitól érkeztem a Vidihez, három sikeres évvel a hátam mögött. Kaposváron rögtön az első NB I-es szezonomban a csapat gólkirálya lettem 12 találattal, valószínűleg ekkor figyeltek fel rám a fehérvári vezetők. Ami még fontos, hogy a legelső NB I-es meccsemen Kaposváron a Vasas ellen, 22 ezer ember előtt az én két gólommal nyertünk 2-0-ra. Érdekes, hogy később, első vidis bajnokimon is 2 gólt rúgtam, viszont akkor sajnos nem győztünk, 3-3 lett a Honvéd ellen. Azt mondják az antré mindig fontos, igyekeztem ehhez tartani magam.

A Vidi addigi legnagyobb sikerét, bajnoki ezüstérmet ünnepelhetett 1976-ben, Ön éppen ezután érkezett Székesfehérvárra. A többek között Karsait, Fejest, Szalmásyt, Kovácsot, Májert, Tiebert felvonultató csapatban milyen volt futballozni?

Kovács Ferenc volt akkor is az edző, nagyon jó társaságba kerültem, az említett nagy öregek mellett már jöttek fel a fiatalok, Májer, Csongrádi, Szabó, Végh. Egy kis plusz mindig hiányzott ebből a társaságból. Volt olyan, hogy félszezonban elsők voltunk, a végére azonban csak negyedikek. 1981-ig, amíg ott voltam, az öt szezonból háromszor csúsztunk le a dobogóról.

1981-ben tehát elköszönt a Viditől és Győrbe igazolt. Miért pont oda, és hogy hogy nem jött szóba valamelyik fővárosi együttes?

Úgy gondolom, akkor van értéke az embernek, ha hívják, nem pedig ajánlkozik. És az ETO hívott. Elmondták, ki lesz az edző, kiket igazolnak, hogy a vezérigazgató teljes mellszélességgel a csapat mellett áll, a cél pedig a bajnoki cím. Ez nekem roppant mód szimpatikus volt. Három éves szerződést kötöttem, ami alatt kétszer bajnokok lettünk, egyszer másodikak, úgyhogy nem hoztam rossz döntést.

Valóban, a jó időben, jó helyen mindig is jellemző volt a pályafutására.

Tudtam, hogy a labdarúgó karrierem véges, meghatározott idő alatt kell eredményeket elérnem. Komolyan vettem ezt a pályát, rendes szakmának tekintettem, amiben lehetőségem van megalapozni a jövőmet, ha jól csinálom. Amellett, hogy természetesen szerettem a volt csapataimat, mindegy volt, hogy melyik városban éltem, oda kellett mennem, ahol jobb lehetőségek adódtak a céljaim eléréséhez. Sokszor mondták, hogy szerencsém volt, ami persze nagyon fontos az élet minden területén, de azért gondolkodni sem árt.

A Rába-parti aranykor után hogy került szóba újra a Vidi?

Három sikeres győri év után úgy éreztem, ezt nem lehet überelni. Ezen kívül, külföldre akartam igazolni. A Vidi közben hívott (már egy évvel korábban is egyébként), és úgy gondoltam, amelyik csapat pénzt fektet belém, nagy valószínűséggel később ki is akarja azt venni. Két út lett volna a külföldi szerződéshez, a fehérvári, vagy az, ha látom, hogy a Győr továbbra is jól szerepel, és akkor én is egy olyan kedvező kontraktushoz jutok, amiből ha kivásárolnak, a klub is jól jár. A fehérváriakat választottam.

Azt azért mondjuk el, hogy a '80-as évek elején nem volt könnyű külföldre szerződni profinak.

Ez így van, nem volt egyszerű. 30 év fölött, válogatottként, MLSZ és OTSH (Országos Testnevelési és Sporthivatal - a szerk.) engedéllyel a kézben nyílt erre lehetőség. De mire ez aktuálissá vált, én minden papírral rendelkeztem, minden kritériumnak megfeleltem, ha úgy tetszik, tudatosan készültem rá.

Egy évre tért tehát vissza a Vidihez, pont a fantasztikus UEFA Kupa-menetelés évére. Mi a legkedvesebb emléke a sorozatból?

A Manchester United elleni hazai meccs jelentette nekem a csúcspontot. Persze szinte az összes mérkőzés egy csoda volt, hiszen megvertük a PSG-t háromszor is, és mégiscsak a Real Madrid ellen vívtuk a döntőt, de erre mondanám azt, hogy a legnagyobb. Az életben egy ilyen drámai meccse van az embernek, amikor minden sikerül. Mert azt tudni kell, hogy egy sokkal jobb csapatot sikerült kiejtenünk. 

Mi volt a titka annak a gárdának?

Egységes volt a csapat, én már úgy jöttem vissza, hogy beleillettem az egészbe, azokkal játszhattam együtt, akikkel korábban, és akik addigra beértek. Nem cserélődött a társaság szezononként, volt ideje kialakulni egy komoly magnak, akik ismerték egymás gondolatait. Óriási előnyünk volt ezen kívül, hogy fizikailag nagyon jó állapotban voltunk, rengeteget futottunk, és ki tudtuk hozni magunkból a maximumot a kritikus helyzetekben is.

1984-ben volt Európa bajnok a francia válogatott, úgyhogy nem akármilyen bajnokságba került 1985 nyarán. Mennyire volt más a játék és mennyire volt nehéz beilleszkednie?

Sokkal gyorsabb volt a játék, nem lehetett annyit cselezni, egyből kellett passzolni. De nem volt ezekkel gond. Odamentem, bekerültem a csapatba és játszottam, nem volt semmilyen problémám. Az elején nem beszéltem a nyelvet, de azért belejöttem abba is, a pályán amúgy sem beszélni kell, hanem futballozni. De azért sikerült franciául annyira megtanulnom, hogy a második év végén tudjak új szerződést kötni...

A válogatottban 15 fellépése volt 8 év alatt 1979-1987 között. Ránézésre nem túl sok. Miért csak ennyi?

Talán a legjobb magyarázat erre, hogy nagyjából ugyanazon a poszton játszottam, mint Nyilasi Tibor. Ettől függetlenül nem lehet rossz emlékem a válogatottról, a legtöbbeknek ennyi mérkőzés sem adatik, és azért csak ott voltam az 1986-os Vb-n Mexikóban, ami sokak szemében egy tragikus állomása a magyar focinak, de ha közel 30 év távlatából nézzük, azt látjuk, azóta sem jutottunk ki egy világversenyre sem, úgyhogy annyira mégsem az.

1990-1992 között a Vidi vezetőedzője volt. Hogy emlékszik erre az időszakra?

Ha valakinek jól kezdődött az edzői pályája, akkor nekem igen, hiszen jóformán a pályáról egyből a kispadra ültem. A Vidi hívása miatt jöttem haza Franciaországból. Nem volt könnyű dolgom, mert előző évben éppen bent maradt a csapat. Egyetlen kiút volt, a fiatalokat beépíteni. Nem voltak klasszisok, tehetségek voltak, akiknek próbáltam átadni valamit az én szemléletemből, és a szurkolók szerették őket. Én is nagyon szerettem csinálni, de egy idő után eléggé ellaposodott minden, az akkori vezetők szerették úgy beállítani a dolgokat, hogy ha siker van, az az ő érdemük, ha pedig épp gyengébben megy, az az edzőé. Miután még két helyen megfordultam (Nyíregyházán és Sopronban), nagyon hasonló problémákkal találkoztam, úgyhogy el is köszöntem a magyar focitól.

Nem hiányzik?

Ha elmegyek és megnézek egy meccset, persze eszembe jut sok minden és hiányzik, de beleőrülni nem akarok és sosem akartam. Azt gondoltam, legyen olyan főnököm, akivel komolyan lehet dolgozni, akiben bízni lehet, ha ezt nem találom meg, akkor nekem nincs helyem ebben a miliőben. Egy életem van, azt úgy szeretném élni, ahogy nekem jó. De nem is tudnék elszakadni teljesen a focitól, mert lépten nyomon emlékeztetnek a múltra, ami persze nagyon jól esik.

A Vidi szereplését mennyire követi?

Minden volt csapatomat követem, hétvégén is néztem a Győr és a Vidi meccsét is. Figyelem őket és szurkolok nekik. Láttam a Vidi Európa Liga-szereplését tavaly, akkor is szorítottam a fehérváriaknak.

Hogy érzi magát 60 évesen, van Önben bármilyen hiányérzet?

Akkor lehetne bennem rossz érzés, ha '96 óta, mikor kiszálltam a fociból, szárnyalna a magyar labdarúgás, állandó Vb-, Eb-résztvevők lennénk, mert az azt jelentené, rosszul döntöttem. Nem így történt, és persze szurkolok, hogy jobb legyen a magyar foci, de ugyanakkor nagyon örülök, hogy volt erőm kilépni a közegből és valami másban is kiteljesedni. Az üzleti életben tevékenykedem, a feleségemmel együtt dolgozunk, hétvégente Fehérváron, amúgy Sopronban élünk. Van 5 szép unokánk, úgyhogy azt mondhatom, minden rendben van körülöttem.