Az El Palo ellen a kezdőcsapatban kaptál helyet, és gólpasszt adtál, kapufát rúgtál. A hétfői edzőmeccset viszont a kispadon kezdted és a szünetben sem álltál be. Számítottál arra, hogy végül mégis pályára lépsz?

Igen, bíztam benne, hogy ismét kapok bizonyítási lehetőséget, ha csak 10 percet, akkor 10 percet. Tudom, hogy egyelőre nem rám épül a Vidi, nem vagyok türelmetlen. Már az is hatalmas dolog, hogy 17 évesen itt lehetek a felnőttek között. Az a dolgom, hogy becsületesen készüljek az edzéseken, ha pedig meccsen beállít az edzőm, akkor tudásom legjavát nyújtsam.

Ez most sikerült is, hiszen gyakorlatilag két perccel a becserélésed után gólt szereztél. Hogy emlékszel vissza a találatodra?

Kaptam egy remek labdát, amit rávezettem a védőfalra. Nikolics a szélen jelezte, hogy üresen van, odapasszoltam neki, majd a védőt becsaptam, mintha megindulnék, de aztán visszaléptem, Niko visszapasszolta a labdát, én pedig kilőttem a hosszú sarkot.

Mennyire kaptál segítséget a társaktól?

Maximálisan! Nikolics, Mitrovics, Kaká és Haraszti is végig hangosan irányítottak, mikor merre fussak vagy kinek passzoljak. A meccs előtt kértem Harasztit, hogy ha egyszerre leszünk a pályán, akkor - ahogy az edzéseken - most is segítsen. Nagyon jó ebben a csapatban játszani, tényleg minden segítséget megkapok a rutinosabb játékosoktól.

Kinek ajánlod az első vidis gólodat?

A családomnak és a barátaimnak. Nagyon jó érzés volt, amikor láttam, hogy a lövésem után a labda a hálóban pihent meg. Az első dolgom az volt, hogy keresztet vetettem, megköszöntem Istennek, hogy segített. A következő pillanatban pedig a családomra és a barátaimra gondoltam, akik otthonról drukkolnak nekem, hogy sokra vigyem. Remélem, nem okozok nekik csalódást, hiszen sosem felejtem el, hogy honnan indultam, és bízom benne, hogy egyszer elérkezem oda, ahova tartok!