A facebookra feltett promóciós videón nagy nehezen összehoztunk egy magyar mondatot, de egyelőre még nem a nyelvtudás fog segíteni az itteni beilleszkedésben…

A nyelv nagyon nehéz, az igaz, de ezt leszámítva egészen kitűnő minden. Remekül érezzük magunkat Fehérváron a barátnőmmel, nyugis, kedves város. És barátságos, eddig mindig segítettek az emberek, ha kellett, és nemcsak szóval. Amikor postát kerestem, nem mutogatni kezdtek, hanem elkísértek oda, így aztán nem volt gond, hogy nem értek magyarul. A nyelvre úgy tekintek most, mint egy akadályra, amit nehéz átugrani, de foglalkozom vele.

És akik segítenek, tudják, hogy kivel van dolguk?

Általában nem, de ez egyáltalán nem probléma. Persze óriási a különbség Angliához képest, ahol mindenki ismeri a futballistákat. És engem a szülővárosomban, Bragában is ismertek, de ott főleg azért, mert ott voltam gyerek, ismerték a családomat. Nagyobb város Fehérvárnál, Portugáliában a negyedik legnagyobb, híres egyetemmel. Talán annyiban hasonló, hogy szintén óriásit fejlődött az utóbbi évtizedekben, fiatalos, remek hangulatú hely.

De London, ahová nagyon fiatalon kerültél otthonról, azért egészen más világ. Nem féltél ott?

Fantasztikus, multikulturális világváros, a Föld egyik legfontosabb helye. 17 éves voltam, amikor odamentem, de már akkor is magabiztos voltam, nem féltem. Miközben a többi külföldi fiatal, akikkel együtt játszottam, családoknál lakott, én kilenc hónapig szállodában éltem, közel a portugálok lakta negyedhez. A hotelben is voltak honfitársaim az alkalmazottak között, közös problémáink, kihívásaink voltak. Ezért aztán nagyon jól éreztem magam.

Ez a magabiztosság honnan volt?

A családból. A hagyományokat nagyon tisztelő, igazi tradicionális család a mienk, erős kötelékekkel. A szüleimtől a tizenhárom éves öcsémmel nagyon jó nevelést kaptunk, úgy mondom, hogy biztos alapokat vittem magammal a nagyvilágba. Eszembe sem jutott rossz úton indulni, ami sok fiatalt fenyeget.

És fociban is megvolt a magabiztosság? Egy Chelsea-ben?

Mielőtt odakerültem, már játszottam a Portóban, bíztam magamban. Az álmaim után mentem Londonba. Nem az anyagiak vonzottak, hanem az álom, hogy máshol is érvényre jusson a tehetségem. Természetes, hogy tizenhét évesen elbizonytalanodik olykor az ember, de az is, hogy ilyen fiatalon még könnyebben túl lép ezen. Amikor megérkeztem, akkor kezdődtek a Chelsea-nél a nagy változások, jött Abramovics és a fiatalok helyett inkább világsztárok kerültek a csapatba. Nekem ötéves szerződésem volt, de kezdeményeztem, hogy felbontsuk, mert játszani akartam. Visszamentem Portugáliába.

Az álmok, a régiek azért megmaradtak?

Most már nincs álom – célok vannak. Hogy a legtöbbet adjam magamból, teljesítsem, amit várnak tőlem. A fociban mindig minden változik, sokszor egyetlen pillanaton, egy mozdulaton múlik, hogy a mennybe vagy a pokolba jutsz. Ha jó vagy, felfigyelnek rád, ami hozhat újabb változást – én a Chelsea után egy kiscsapatban játszottam otthon, de felfigyelt rám a Braga. Most pedig az a cél, hogy bajnok legyek a Vidivel, és visszatérve az álmokra, ha a célt elérem, talán mások álmai valósulnak meg.

Te mivel járulhatsz ehhez hozzá?

A pályán a fiatalokat kell segíteni. Át szeretném adni a tapasztalataimat, de nemcsak a futballszakmait. A viselkedésüket is alakítani kell, hogy mindig nagyon komolyan vegyék a játékot, az életük értelme legyen. Szeretném, ha a szurkolók azt látnák a lelátóról, hogy ez történik, mindenki úgy játszik, mintha az élete múlna rajta.

Jó közeg ehhez a Vidi?

Mindenhol, ahol jók a feltételek, könnyebb teljesíteni, és itt tényleg adottak a megfelelő körülmények. A közösség kitűnő, nemcsak a csapat, hanem a teljes stáb, a vezetőség. Komoly társaság. A kitűzött célok pedig elérhetők.

Le sem tagadhatnád, hogy mindig igazi profizmusban éltél, ugyanakkor a déli emberekre jellemző szenvedéllyel beszélsz. Ez a pályán is visszaköszön?

Megvan bennem a latin vér… A szenvedély kell, ha nincs benned, nem vagy játékos. De huszonhét évesen a pályán már tudni kell kontrollálni, nem ragadhatnak el az érzelmek, mert ha nem szabályozod a szenvedélyedet, pórul járhatsz, és a csapat is.

Végül még néhány szót a családról: említetted, hogy erősek a kötelékek. Most mennyire tartjátok a kapcsolatot? És te mikorra tervezel saját családot?

Az már igazán közel van, januárra várjuk a babát a barátnőmmel, kislányunk lesz! Az otthoniakkal pedig naponta beszélek interneten, édesanyámmal és az öcsémmel mindig kiértékeljük a történteket. Néha apámat is odaengedik… Sajnos még nem tudtak eljönni, de tervezzük azt is. És nagyon sokat segít nekik a csapat honlapja, a vidi.hu-n is követhetik, mi minden történik velem.