Talán a kollégáim közül én vagyok a legszerencsésebb helyzetben, hiszen kevés ember mondhatja el magáról Magyarországon, hogy annál a labdarúgó klubnál dolgozhat főállásban, melynek körülbelül 17-18 éve a szurkolója.
Amikor a Vidihez kerültem, még csak szurkoló voltam. Szurkolói szemmel néztem mindent. Azonban idővel át kellett alakítanom a korábbi értékrendemet, hiszen a Videoton most nem elsősorban az a futballcsapat, amelyikért a szívem dobog, hanem a munkahelyem.
Nagy kihívást jelentett számomra, hogy a mérkőzések idején egy teljesen új közegbe illeszkedjek be. Korábban a hétvégi meccsek a kikapcsolódást jelentették számomra, amikor haverokkal meccs előtt 1-2 sört elfogyasztva kimentünk Sóstóra és szurkoltunk a Vidinek.
Ma a mérkőzéseket öltönyben, nyakkendőben tekintem meg és 5-10 perccel az első félidő vége előtt nem azon gondolkodom, hogy melyik büfébe menjek, ahol a legrövidebb sorbanállás után magamhoz vehetem a jól megérdemelt sörömet, hanem, hogy a mérkőzés szünetében milyen interjút készítsek a VIP-ben a Köztársasági Elnök Úrral, a Miniszterelnök Úrral vagy éppen az MLSZ elnökével.
Ez volt a másik nagyon nehéz, ugyanakkor roppant izgalmas leckém, amit meg kellett tanulnom, hogy ne kerüljek ennek a „miliőnek” a varázslatába. Határozottnak és nagyon céltudatosnak kell lenni. Eleinte találomra választottam ki a szünetben az interjúalanyokat, de fokozatosan megtanultam azt, hogy ha profi munkát akar végezni az ember – és tudom, hogy a Vidinél kivétel nélkül minden kollégám erre törekszik – akkor fel kell készülni a legaprólékosabban mindenre.
Már a meccs előtt meg kell tudnom, kik lesznek aznap a VIP-ben. Tudnom kell kivel mi történt az elmúlt időszakban, ki kinek és mit nyilatkozott korábban. Öt-hat perces munkára több órát kell készülni. Tudod, mint az „igazi” riporterek! Óriási élmény, és a tanulási folyamatba fektetett rengeteg idő és munka nagyszerű visszajelzése, hogy mára sikerült elérnem, hogy valamennyi „riportalanyom” megismer, tudja, hogy ki vagyok, mivel foglalkozom, és egyenlő félként kezel. Nem szurkoló vagyok már, hanem a Videoton FC egyik kommunikációs munkatársa, aki azonban továbbra is nagyon boldog minden győzelem után.
Szintén nagyszerű érzés, hogy cikkeket írhatok, melyek a Vidivel kapcsolatosak.
Amikor 2006-ban befejeztem az ELTE-n a tanulmányaimat, akkor nem csak a főiskolától búcsúztam el, hanem – mint a főiskolás újság egyik szerkesztője – az újságírástól is. Nem is gondoltam akkor arra, hogy valaha lesz még lehetőségem ezzel foglalkozni, hiszen teljesen más irányba sodort az élet, egy év angliai kitérő után a kereskedelembe csöppentem, ahonnan 3 év után kerültem a Vidihez. Talán ennek is köszönhető, hogy nagyon megbecsülöm a mostani munkahelyemet, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy itt tényleg lehetőség van a folyamatos szakmai fejlődésre. Főszerkesztőmtől – Dénes Andrástól – rengeteg dolgot tanultam, talán többet is, mintha az elmúlt egy évet egy újságíró iskola padjait koptatva töltöttem volna el. Óriási a felelősség, hiszen ami egyszer kikerül az internetre, azt percek múlva már több tucat ember olvassa, nem lehet később átírni, átértelmezni egy-egy cikket. Illetve lehet, csak fölösleges, hiszen addigra már sokan elolvasták, és ha mindig átírnánk a cikkeket, egy idő után hiteltelenné válnánk.
A felelősség pedig óriási, hiszen a Videoton ma egy mintaklub és teljesen jogos elvárás, hogy minden kolléga munkája profi legyen. Ahogy tapasztaltam egyetlen munkatársam sem elégszik meg a középszerűvel, mindenki a maximumot akarja nyújtani. És ez a maximalizmus roppant ösztönzőleg hat rám is, én is a legjobbat akarom kihozni a munkámból. Azért, mert tudom, hogy szeretett klubom „imidzsének” építéséhez is hozzá tudok tenni egy kis téglát.
Szerencsés vagyok több szempontból is. Nem csak azért, mert kedvenc focicsapatomnál dolgozhatok. Nem csak azért, mert a Vidi ma az ország legjobb csapata. Hanem, mert a Vidi mögött dolgozó „csapat” – az úgynevezett „back office” - is bajnokesélyes. Nagyon szeretek a kollégáimmal együtt dolgozni. Kivétel nélkül minden munkatársamtól tanultam valamit. Volt, akitől szakmai dolgokat, de olyan is akadt, akitől az élet nagy dolgait tanulhattam meg.
Ezért is mondhatom bátran, hogy rengeteg dolgot tanultam ebben az évben, nem csak az újságírói munkáról, de az életről is. Azt eddig is tudtam, hogy semmit nem adnak ingyen és mindenért meg kell dolgozni. De most először érzem azt, hogy megéri időt és energiát befektetni a munkába, mert az itt megszerzett tudást tovább tudom kamatoztatni és ezzel elérhetem azt a célom, hogy 2011-ben egy kicsivel nagyobb téglát tehessek majd hozzá a Vidi építéséhez.

Wéninger Ákos