Ennyit tudhat maga mögött Disztl Péter, a Videoton egyik ikonja, jelenlegi csapatunk kapusedzője, aki ma, azaz március 30-án ünnepli 50. születésnapját. Hogyan emlékszik a mögötte hagyott évekre, mit csinálna ma, tapasztaltabban, bölcsebben, másként?

- Változtatni nem lehet a múlton, s talán nincs is értelme feltenni azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha egy adott helyzetben, vagy egy adott pillanatban másként döntök anno… Utólag persze, az évek múlásával, az ember sok mindent másként lát, de ettől még nem tudja megváltoztatni azt, ami elmúlt.

- Ettől függetlenül persze fel lehet eleveníteni a régi eseményeket, nem? Szigorú vagy magaddal és a munkáddal szemben. Honnan jön ez?

- Édesapám rettentően határozott ember volt, s mi mindig tudtuk, hogy amit mond, az úgy is lesz. Megvolt mindennek a maga rendje, s ehhez tartottuk magunkat. A bajai Vonatkertbe minden nap lejártuk focizni. Este apánk csak füttyentett egyet – volt egy sajátos füttyhangja -, s mi azonnal búcsúztunk és mentünk haza. Teljesen mindegy volt, mi az eredmény, vagy hol tart a játék. De eszembe jut egy másik eset is. Egyszer vendégségben voltunk, s a játék hevében felborítottuk a tévét. Nem lett semmi baja, csak a díszléc törött le róla, de apánk azt mondta nekem és Lacinak, hogy menjünk haza és büntetésből nem nézhetjük meg annak a teremtornának az első mérkőzését, amit annyira vártunk és amelyet közvetítettek délután. Ültünk otthon a kanapén és bámultuk a sötét képernyőt, pedig a szüleink még otthon sem voltak… Persze édesanyámról sem feledkezhetek meg, akihez mindig, minden bajunkkal odamehettünk, s aki minden lépésünket figyelte és drukkolt nekünk. Képes volt még akkor is sírni, amikor 7-1-re nyertünk, de én „bekaptam” egy gólt.

- Sokszor utalsz édesapádra a beszélgetések alkalmával. Őt tartod a civil életben a példaképednek?

- Nem csak a civil életben, de a fociban is, hiszen ő is kapus volt. S bár nem láttam „élesben” védeni, csak öregfiúk meccseken, viszont - ahogy ezt már többször meséltem - ő tanított meg a kapuban az első fogásokra, legördülésekre. Emberként pedig tőle tanultam meg azt, hogy valamilyen rendnek, rendszernek mindig lennie kell ahhoz, hogy menjenek a dolgok az életben.

- Te magad milyen apa lettél, vagy?

- Nálam nem volt drákói szigor és vasfegyelem otthon, pláne, hogy két lányom van, de azért mind a kettő tudta, hol vannak a határok és már egy szemvillanásból, vagy félmondatból értettek.

- Milyen céljaid vannak a következő 50 évre?

- Mivel az egész életem a labdarúgás körül zajlott, ezért nagyon kevés olyan történt velem, ami nem ahhoz köthető. Ebből következően a célok, eredmények, fogadalmak is csak a focival lehettek és lehetnek még ma is kapcsolatosak. Persze a család sem elhanyagolható: mivel a lányaim 28 és 26 évesek az unoka-kérdés akármikor aktuálissá válhat. Elnézem Horváth Gabit, aki egy évvel idősebb nálam és van már négy unokája, s mindig az jut az eszembe, mennyire fiatalos nagypapa. Tudom, az öregség fejben kezdődik, én pedig egyáltalán nem érzem öregnek magam. Amikor kijövök a pályára, bent vagyok a srácokkal az öltözőben, 25 évet fiatalodom, s csak akkor érzem, hogy már nem vagyok a régi, amikor öregfiúk meccsen vetődés után gyorsan fel kéne pattanni… Szóval, hogy mire vágyom még? Hogy minél tovább itt lehessek a Videotonnál.

- A mostani „Szőr” mennyivel másabb, mint a – mondjuk - 20 évvel ezelőtti?

- Most sem vagyok egy „szedált” alkat, de régen sokkal vehemensebb és szókimondóbb voltam, aminek természetesen a legtöbbször én ittam meg a levét. Gondolkodás nélkül mentem neki a falnak, ha véleményem szerint egy helyzet úgy kívánta ezt meg. Ma jóval megfontoltabb vagyok, elszámolok tízig, mielőtt kinyitom a számat. A véleményem most is megvan mindenről, méghozzá igen határozott formában – számomra szürke sosem létezett, csak fekete és fehér -, de nem nyilvánítom ki, kivéve, ha megkérdezik. Egyébként meg azt szoktam mondani, az cukkoljon, aki maga is bírja a cukkot. Én bírom, tehát én cukkolhatok bárkit… A másik, ami rám jellemző, hogy nehezen lehet és régen is nehezen lehetett kihozni a sodromból. Az igaz viszont, hogy ha kihoztak, akkor NAGYON mérges voltam. Mára ez is csendesedett. Sőt, megtanultam kompromisszumot kötni.

- Lássunk néhány „leg”-et. Legemlékezetesebb születésnapod?

- Nehéz kérdés. Pont a szezon közepére esik ez a számomra jeles alkalom, s emiatt nagy bulikra sosem volt lehetőség, legalábbis nem a napján. Ha mérkőzésekben gondolkodom, nem jut most eszembe semmi emlékezetes, bár nyilván számos összecsapás esett erre a napra a pályafutásom során. A sokat emlegetett Manchester elleni hazai egyébként március 22-én volt.

- A legnagyobb siker?

- Viki és Gabi, a lányaim. No meg az, hogy a válásom és az életem rosszabb periódusai után most ismét helyreállt köztünk a béke, a kapcsolatom tökéletes velük. Igyekszem nekik mindenben segíteni, amiben csak tudok és – a foci mellett természetesen – ez hajt.

- A legnagyobb csalódás?

- A válásom. A régi, ’85-ös csapatból Wittmann és Csuhay kivételével mára mindannyian elváltunk, de amikor az első válások történtek, én azt mondtam, ez velem soha nem történik meg. Megtörtént, s a mai napig fáj.

- A legjobb döntésed?

- Amikor eljöttem Bajáról a Videotonba 15 évesen. Nagy dolog volt, már csak azért is, mert édesapám rám bízta a döntést. Ez is mutatja, hogyan neveltek minket: rám merte bízni a döntést.

- Legnagyobb büszkeséged?

- Tagja lehettem a magyar válogatottnak és kijutottunk a világbajnokságra.

- Az utolsó „leg”: a legjobb halászlét te készíted és ezzel együtt nagyon büszke vagy bajai származásodra.

- Ez így igaz! Amúgy mindent megfőzök. Egész kicsi korom óta már ott sertepertélem apám körül, amikor halászlét főzött. Ez nálunk minimum két halból készült, így az egyik úszóhólyagját én pukkaszthattam ki, a másikét pedig Laci. Ami Baját illeti, ez is apámtól jön - ahogy a focit megszerettette velünk, úgy nevelte belénk a szülővárosunk iránti szeretet is. A mai napig, minden alkalommal jó hazamenni, Baja a szívem csücske - minden évben ott vagyok például a július második hétvégéjén szervezett, nagy halászléfőző versenyen -, s ahogy múlik az idő, úgy szépül számomra ez a kisváros.