Csapatunk a mérkőzés bizonyos szakaszaiban nagyszerűen játszott, produkált egy káprázatos, háromgólos tíz percet, és ha a végén közelebb is zárkóztak a szombathelyiek, a győzelem egy pillanatig sem forgott veszélyben.

Sok kérdést fel lehet tenni egy-egy meccsre készülődve. A 20. forduló nyitánya előtt azon elmélkedhettünk, profik-e (már) annyira játékosaink, hogy megbírkozzanak azzal a mentális teherrel, legutóbbi két meccsünkön a Haladás nyert, Kispesten „elhagytunk” négy pontot, ráadásul sérülés és eltiltás miatt négy olyan játékos – Lipták, Elek, Nagy és Sitku – hiányzott, aki a legerősebb tizenegybe, vagy annak közvetlen közelébe tartozik.

Örömmel láttuk, hogy valóban jól sikerült a csapat heti munkája, a Vidi nagyszerűen felkészült a Haladásból és ellentmondást nem tűrően, magabiztos fölényben futballozott szinte a kezdősípszótól fogva.

Jellemző adat, hogy az első öt percben három támadást is sikerült bevinni a Haladás tizenhatosán belülre, és a folytatásban is fölényben volt csapatunk. Igazi helyzet a mérkőzésnek ebben a szakaszában még kevés volt, közvetlen gólveszélyt csak Farkas II lehetősége jelentett.

A 30. percben aztán megindult a góleső, és tíz, pontosabban kilenc perc alatt három gólt szerzett a Vidi – Marko Andics maga egyet sem szerzett, de mindháromban főszerepet vállalt, és nagy része van abban, hogy gyakorlatilag 45 perc alatt eldőlt a meccs.

Eldőlt, különösen azután, hogy bő tíz perccel a fordulás után, Guzmics második öngólja már négygólos Vidi-előnyt eredményezett. A masszív előny birtokában kissé könnyedebb lett a játék – és ez nem a bekapott két gólra vonatkozik elsősorban. A támadójátékban sem volt az a koncentráció, csípés és harapás, ami az első órában jellemezte csapatunkat.

Persze, ha most mindezt számonkérve hánytorgatnánk föl, nem lenne igazságos: a csapat sok gólt lőve, helyenként sziporkázóan játszva lépett vissza a tabella tetejére.